és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

116SZILVESZTER LÁSZLÓ SZILÁRDértelmezésében. Solger szerint például a tragédiákban legalább olyan – ha neméppen fokozottabb – mértékben jelen van az ironikusság, mint a költészetben.Ebből a nézőpontból, a valódi irónia olyan kettős irányultságú mozgás, amelyegyrészt a hős bukását, másrészt viszont – egy magasabb rendű eszme fényében– a sorsának pozitív értelemben történő beteljesülését eredményezi: „Oidipuszártatlansága – írja az iróniáról szóló esztétikai-filozófiai művében – mit semszámít azon természettörvények előtt, amelyek megsemmisítik őt, másfelől ezentörvények áthágása vezet csodás megdicsőüléséhez“ (Solger 1990: 100–3). Éslényegében ehhez a kérdéskörhöz, valamint a hegeli „világirónia“-fogalomhoz(Hegel 1977: 44) kapcsolódik Kierkegaard is, amikor az iróniát „végtelen,abszolút negativitás“-ként, a saját lététől, kora eszméitől elidegenedett,tehetetlenségre kárhoztatott szubjektum attitűdjeként értelmezi (Kierkegaard1982: 95–110).A modernizmus iróniakoncepciója ugyanis, modalitásbeli vonásairatekintve mindig egyfajta értékválságot ábrázol. Nem jelent mást, mint a sajátlétével, kora egzisztenciális koordinátáival szembeszegülő egyén patetikusattitűdjét egy elveszett vagy eljövendő állapot felé való irányultságban, melyneksorán létrehozza önmaga értékmodelljét és egyben a társadalom, kortársak vagy ahagyomány kanonizációs tendenciái ellenében felállított etikai és esztétikaimegkülönböztetettségét, különállóságát is hangsúlyozza. Mallarmé ezt a modernéletérzést 1891-ben így fogalmazza meg: „Én alapjában véve magános vagyok, sazt hiszem, hogy a költészet csak egy szervezett társadalom fényűzése és ünnepidísze lehet, olyan társadalomé, amelyben megvan a helye a dicsőségnek; ma adicsőség fogalma kihalt az emberekből. A mi korunkban a költő sztrájkba lép atársadalommal szemben; ilyenkor nincs egyéb tennivalója, mint a kínálkozókorrupt alkukat elhárítani magától“ (Mallarmé 1965: 108). Az individuum ésvilág e patetikus viszonyában azonban ez az el-különültség sem érvényesülhetteljes mértékben: „Az emberi összetartozás elemi erejének lelki-szellemivisszfénye, az éthosz – állapítja meg találóan Cs. Gyímesi Éva – sokkalerősebbnek bizonyul annál, semmint hogy a költő meg tudná tagadni aközösséget a tökéletlennek, bukdácsolónak látott emberiséggel. Az irónia mögöttott a törekvés: beépülni az emberiség jót és rosszat egyaránt tanulságul őrzőközös emlékezetébe, részévé lenni »az örök életű lelkiismeretnek«“ (Cs. Gyímesi1990: 56). Paradox módon az iróniafogalom így valójában azt az illúziót őrzimeg, hogy az irodalmi alkotásnak valamiféle hatalma van a jövő felett, ésilyenként felelősséggel tartozik egy kellőképpen „komoly“, forradalmi küldetésmegvalósításáért valamint az élet tragikumából eredő ihletettségének mindenkoribiztosításáért. Ehhez az ideológiai-poétikai irányultsághoz egy hasonlóálláspontot tükröznek azok a (lényegében a kései modernizmus értékhorizontjátképviselő) művészetelméleti fejtegetések, amelyek számára a komikum, a derűkülönböző formái a modernizmusban kompromitál(hat)óvá váltak: „Ahol aművészet magától is eleve derűs akar lenni, és ezért behódol annak a