és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

118SZILVESZTER LÁSZLÓ SZILÁRDmegismeréséhez vezető út kizárólagosságában (Rorty 1996: 89–90). Aposztmodern ironikusok nem hisznek „metanarratívákban“, a totalizálódiskurzusokban vagy az egységes igazság megalapozhatóságában, ilyenképpenpedig az egyén eredetiségében vagy a közösségi célok érvényességében sem (azmás kérdés, hogy így maga a kétely is egyfajta metadiskurzussá válhat). Ez azálláspont ugyanakkor annak a felismerését is jelenti, hogy az irodalmi műtársadalomalakító szerepe, a nyelvi jel egyértelmű dekódolhatósága és ajelölőnek a valóság elemeihez vagy alkotójához fűződő kapcsolata csupán illúzió.Az irodalmi alkotásban így a performatív jelleg helyett egy olyan retorikai játékkerül előtérbe, melyben az irónia egyetlen „céljává“ a nyelv eredendőönreferenciális természetének felmutatása válik. Hillis Miller szavaival: „Azirodalom erőszakossága […] kizárólag a szavakban rejlik. A dolgokatváltozatlanul hagyja, mindent megváltoztat, de semmit sem változtat egyetlenszó“ (Hillis-Miller 1994: 86). A didaktikus prófétai magatartás és a patetikustragikusság után a posztmodern művészet iróniája így lényegében újravisszaérkezett kiindulópontjához, ahol akárcsak a nevetés (risus) ésnevetségesség (ridiculum): „sohasem a jól elrendezett, vagy a létezésnekmindenkor mértékadó szép vagy jó“ alakzataként érvényesül, hanem: „mindigvalami oda nem illő, olyasvalami, ami szembekerül azzal, amit reméltek vagyelvártak, tehát valami, ami kilóg a sorból“ (Ritter 2002: 12–22)Bergson szerint a komikum legtöbbször az ember szomatikusműködésének, gépies mozgásainak, a lélektől megfosztott anyagiságnak azábrázolásmódját jelenti. „Utánozni valakit – állapítja meg találóan –, nem jelentmást, mint rámutatni arra az automatizmusra, amelyet személyébe befogadott.[…] Komikus a cselekvések és események minden olyan elrendezése, amely azélet látszatát, és ugyanakkor ezzel szorosan egybekapcsolódva, egy gépieselrendezés világos képzetét kelti bennünk“ (Bergson 1968: 78). Valóságosszerepében – azaz metaforaként – vizsgálva ezeket a megállapításokat, ésnémiképpen kitágítva a bergsoni komikumfogalom horizontját, könnyenmegkockáztathatjuk az irónia egy újabb kontextusból való értékelését. Hiszenposztmodern nézőpontból ironikusnak tekinthető minden olyan megnyilatkozás,amely a látszólag közhelyszerű kifejezésmódban vagy egy banálisnak tűnőautomatizmus köntösében, a diskurzus irányultságát a nyelvi játék egymástfelülíró tendenciáinak, a (meg)képződött jelentés(ek) örökös disszeminációjánakrendeli alá. Ebben a viszonyban az irónia nem más, mint az eszközként működőnyelv, a gépként értelmezett ember kartéziánus koncepciójánakmegkérdőjelezése. Egy olyan törekvés, amely – nietzschei pátosszal szólva – anyelvi játékban képessé válik arra, hogy visszaállítsa a világot, mint a létezőktotalitását egybefoglaló mozgásnak a tapasztalatát, az objektum és szubjektumelválaszthatatlan egységességének élményét; irányultság, amely metafizikátteremt anélkül, hogy egy pillanatig is komolyan venné saját gesztusát.„Mindazokkal – jegyzi meg Foucault –, akik még beszélni akarnak az emberről,