és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

156SZEMLEnegyedik az avantgárd, mint elméleti kihívás szintje. Nézzük ezeket külön-külön néhánymegjegyzés erejéig, máris előrebocsátva, amit e kísérlet figyelemre méltó érdeménektekintek, hogy tudniillik naprakész szakirodalom és elméleti apparátus szabja meg avizsgálódás és az értelmezés szempontjait, módszerét, fogalmi készletét.A dátumok olykor fehér foltokat láttatnak, máskor viszont, épp ellenkezőleg,szilárd támpontjai egy kerek történetté összeálló folyamatnak. Abból az észrevételbőlpéldául, hogy egy antológia tanúsága szerint a múlt századfordulón mintha hiányoznahúsz év költőink születési évszámainak sorából, arra a megfigyelésre jut, hogyvoltaképpen ez az a nemzedék, amely az avantgárd mozgalommal indult, utána viszontvagy elhallgatott, vagy csupán a recepció hallgat róla szinte mindmáig.A fiatal Reiter Robert és társai folyóirat-alapítási kísérlete, az egyetlen számotmegért Holnap nem több, de nem is kevesebb ígéretnél: jelzi, hogy végzős főreáliskolásifjak egy csoportja 1917-ben Temesváron készen állott ezeknek az impulzusoknak atermékeny befogadására. Az avangárd történetében számon tartott folyóiratok – aNapkelet, a Genius, az Új-Genius, valamint a Periszkóp – mindenekelőtt azt a szelleminyitottságot példázzák olvasatában, amely Erdély művelődési központjaiban az izmusokalakulását kísérte, részben a kíváncsiság és a tájékozódás, részben az ismeretlennel valókísérletezés vagy – a Genius esetében – a lapszerkesztés szinkron felfogása módján.Tájékozódásnál több, de mozgalomnál kevesebb, ami e folyóiratokban megvalósult,tanúságául annak, hogy ezek a városok nem egyszerűen a centrum-periféria viszonyképlete szerint működtek, de nem is tudtak tartósan maguk is centrummá lenni. Szerzőnkbiztos érzékkel kalauzol végig e történet epizódjain, értően emeli ki ebből a korpuszbólaz avantgárd paradigma megnyilvánulásait.A művek és életművek elemzése során mindenekelőtt figyelmesen, körültekintőenasszociál és disszociál. Reiter Róbert, Szentimrei Jenő vagy Bartalis János művei kapcsánolyan elméleti apparátust működtet, amely egységes szempontok szerint mérlegeli azavantgárd jegyek meglétét költői életművükben. Nem világnézeti vagy ideológiaifogalmakkal operál, hanem a lírai én pozícióját, a költői nyelv deszemantizálását tekintimérvadónak a művek vizsgálata során, s ezáltal az eddiginél árnyaltabb és szakszerűbbkövetkeztetéseket fogalmaz meg.Jó példája ennek a Bartalis-életmű első, az indulástól 1920-ig, a kosályi versekigterjedő szakaszának értelmezése. Az első versek önértelmező alakzataira rámutatva esikszó a továbbiakban e líra paradigmaváltásáról, majd a tematikus szótár változása menténjut el az elemzés a képi világ átalakulásához Bartalis korai lírájában: „A helyenkénthangsúlyos dekorativitás-igényt vagy a korabeli jellemző tematikus szótárt (halál,háborgó tenger stb.) Bartalis a depoetizáltság és a groteszk elemek bevitelével írjatovább, a magyar szabadvers egyéni változatát alakítva ki már 1914-re“. (109) Ez aversbeszéd alakul a továbbiakban „avantgárd-közelivé“ a háborús élmények hatására,hogy majd a háborút követő helyzetben megtorpanjon vagy átértékelődjék, amikor „azEmberben való csalódás“ élményére rávetül „a magyar nemzet kilátástalan helyzet“-énektudata. Az 1920-ban megjelent, Az új művészet elé című kiáltvány az erdélyi identitáshangsúlyozásával már egy megváltozott történelmi helyzetben keresi a művészetekhelyét, olyan helyzetben – hangsúlyozza a dolgozat – amelyben az erdélyi városok„kvázi-centrálissá“, ez az irodalom viszont sajátos „emigrációs“ irodalommá is válik(141–66).