és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

114SZILVESZTER LÁSZLÓ SZILÁRDA Platón és Xenophón műveiben található dialógusok jellegzetessége –Bahtyin meglátásában – az, hogy a különböző nézetek, ideológiák harca soránnemcsak az adott eszme, hanem az őt képviselő ember is megmérettetik. Ezekbena filozófiai párbeszédekben minden szereplő egyfajta regényhős, akiketSzókratész „bevon a dialógusba, és […] szándékuk ellenére ideológusokká tesz“(Bahtyin 2001: 139). A beszélgetések során alulmaradó fél bukása azonban, itttávolról sem tekinthető tragikusnak, hiszen ebben a viszonyban csupán egy hamiselőítélet, egy vélt igazság lelepleződéséről van szó; arról, hogy az adott szereplő„naiv magabiztossága“ tudatlanságnak bizonyult, emiatt pedig nevetségessé váltmind a beszélgetés résztvevői, mind a befogadó számára. A szókratészi iróniailyenképpen: „redukált karneváli nevetés“ (Bahtyin 2001: 135–6). A menipposziszatíra 2 viszont sokkal több nevettető elemet tartalmaz, mint a Szókratészdialógusai. Ez a műfaj már képessé vált arra, hogy megszabaduljon a platóni,xenophóni párbeszédek „történelmi memoár jellegű“ korlátaitól, így sokkalszabadabban támaszkodhat a fikcióra, a kísérletező fantasztikum erejére. Azábrázolt „valóság“ ironikus jellege így a menipposzi szatírában legnagyobb résztaz éles kontrasztokra, ellentétekre épülő szerkesztésmódnak és a páratlan műfajirugalmasságnak köszönhető. Hiszen amellett, hogy a szereplők útjai „a Földrőlaz Olümposzra és az alvilágba“ vezetnek minket (Bahtyin 2001: 146–7),jellemző rá a prózai és verses beszéd keveredése, valamint a különbözőbetéttípusok (szónoki beszédek, levelek, novellák) alkalmazása is. Ugyanakkorviszont a menippeában a komikum forrása gyakran nem más, mint a szereplőkkülöncsége, a botrányos viselkedés vagy az illetlen beszéd.Melyek lennének azonban az irónia és a nevetségesség esztétikai-poétikaikategóriái közötti hasonlóságok, és mit tekinthetünk e két fogalom közöttialapvető különbségeknek? Kierkegaard szerint a humor sokkal nyilvánvalóbbkétkedést fejez ki, mint az irónia. Nézőpontjából a komikum „nem a végesség,hanem a vétkesség“ kategóriája, hiszen a nevető individuum számára nem csupána világ, hanem elsősorban saját ember-volta jelenik meg görbe tükörben (vö.Kierkegaard 1982: 120). Ugyanakkor viszont az iróniával szemben a humoralapjában véve pozitív irányultságú, mivel a saját maga feletti bíráskodás, az(ön)kritika dimenzióiban mozog.Akárcsak Kierkegaardnál, a későbbiekben Henri Bergson átfogótanulmányában is elválaszthatatlanná válik a humor az ember viselkedésétől:„Nincs komikum a sajátosan emberin kívül. Egy táj lehet szép, elragadó,fenséges, csúf vagy jelentéktelen; nevetséges sohasem lehet. Nevethetünk egyállaton, de csak azért, mivel valami emberi magatartást vagy kifejezést veszünkészre rajta. Nevethetünk egy kalapon; de ilyenkor nem a nemez vagyszalmaanyagon csúfolódunk, hanem a formán, amelynek anyagi kifejezése ez a2 A menipposzi szatíra (menippea) terminus az i.e. III. században élt filozófus, Menipposz nevébőlszármazik. A fogalmat kétszáz évvel később Varro használta először, aki saját műveit saturaemenippeae-nak nevezte.