és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

4BALÁZS IMRE JÓZSEFpéldaként, amely ajánlása szerint is Reményik Sándor Gát című versénekattitűdjét „vitatja“. Ugyancsak ő szólítja meg majd, ezúttal egyetértőleg, BartalisJánost Jó estét, Bartalis! című szövegében.A Gát című vers körüli „vita“ önmagában is jelzi, hogy ebben azidőszakban számos erdélyi vers allegorikus kódot működtet. A Reményik-szövegegyfajta szerepverset konstruál a gát funkciója köré, Szentimrei pedig,leértékelve ezt a funkciót, sikeresebb azonosulási mintát lát a gáton könnyedénátlépő vízáradat szerepében. A vita nyilván nem a gátépítések hasznáról vagyhaszontalanságáról szól, nem egy parlamenti költségvetési vita apropójánhangzik el (bár az allegorikus működés voltaképpen ezt sem zárná ki), hanem ajelentések egy másodlagos szintjén folyik. De vajon miért válik olyannyiraközkedveltté ekkoriban az allegorikus versépítkezés?Ennek pontosabb megértéséhez érdemes segítségül hívni azt azirodalomtudományi szempontból rendkívül produktív vitát, amelyik a szimbólumés az allegória viszonyáról folyt különböző történelmi pillanatokban. E vita egyiklegújabb szintje voltaképpen az angol romantikus költészet köré ülepedett le, és aromantika szimbolikusságát úgy fogja fel, mint ami abszolút egységbe vonja ajelentéselemeket, s ebben az egységben valami új, valami lényegi megtalálásátünnepli. Az allegória ehhez képest temporális jellegű, nem egy lényegiösszefüggésre figyel, hanem folytonos aktualizálásra késztet, az olvasót egyfajtaasszociatív párhuzamkeresés szerepébe helyezi bele. Az allegória már az antikretorikák normarendszerében is előzetes ismereteket feltételez, egy olyantoposzrendszert, amelyet a potenciális befogadók mindegyike ugyanúgy ért: azadekvát befogadás ezeknek az előismereteknek az aktivizálásával történik meg.A szónoki kézikönyvek koronként rengeteg hasznosítható toposzt tartalmaztak,különféle üzenetek alátámasztására. Az egységes előismeret-rendszer viszont –akárcsak maga a kultúra – atomizálódik a történeti időben, így, az allegorikusműködés „nagytörténetiségének“ megrendülésével egy időben kerül felszínre azallegória temporalitása.Voltaképpen arról van szó tehát, hogy az allegorikus kifejezésmód(befogadói) közösséget teremt, amennyiben a szöveg jelentése, annakmásodlagos szintje a közös előzetes olvasói tapasztalatok nyomán alakul ki. Azallegorikus szövegek esetében, különösen ha azok erős értékjelentésekkel isellátják a szöveg egyes elemeit, addig terjed a befogadói-értelmezői közösséghatára, ameddig a közönség egyes tagjai osztoznak az aktivizált tapasztalatokbanés a hozzájuk fűződő értékjelentésekben. Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homokcímű könyvében azt a hipotézist fogalmazza meg, hogy a transzszilvanistaideológia épp ilyen értékalakzatokra épül, amelyekben feltűnik, és valamilyenmódon feloldódik egy negatív értékű ok és egy pozitív értékű okozatdiszharmóniája. Jellemző példaként az irodalomtörténész a gyöngyöt termőkagyló toposzát említi, amelyet az 1918 utáni erdélyi kontextusban elsőkéntalighanem Áprily Lajos vet fel A produktív fájdalom című előadásában, ily