NYELV- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEKLI. évf. 2007. 1–2. számAZ IRÓNIA POÉTIKAI-FILOZÓFIAI DIMENZIÓI MODERN ÉSPOSZTMODERN NÉZŐPONTBÓL 1„az olyan fogalmak előfordulása a maivégső szótárakban, mint: »igazságos«,»tudományos«, vagy »racionális« mégnem ok azt hinni, hogy az igazságosság,a tudomány vagy a racionalitáslényegének szókratészi vizsgálata bárkitis jelentősen túlvinne saját koránaknyelvi játékain.“(Richard Rorty)Az antik retorikai munkákban az irónia elsősorban a humor, anevetségesség és a komikum fogalmaihoz kapcsolódik. Ezen belül is inkább aszellemességhez, a finom élcelődéshez áll közelebb, mint a tréfához. Hiszen afogalom eredete, egyrészt a szókratészi módszer lényegéhez, másrészt viszont azarisztophanészi komédia alakjaihoz, és ezek közül az egyik szereplőtípus (eirón)által megjelenített viselkedési normákhoz, kommunikációs stratégiákhoz köthető.S bár talán túlzás lenne azt állítani, hogy az antik komédia figuráiból egyeneságon követhető volna az irónia klasszikus retorikai koncepciója, a szókratészidialógus nyomán pedig ennek egyfajta (modern) ismeretelméleti kategóriakéntvaló meghatározása, az azonban kétségtelennek tűnik, hogy e kettős eredetszorosan összekapcsolható az irónia későbbi, stilisztikai-poétikai valamintesztétikai-filozófiai értelmezéskísérleteinek kialakulásával.1. A nevettetés irodalmi kánonjának létrejöttéről beszélve Mihail Bahtyinfontos szerepet szán annak a radikális horizontváltásnak, amely az antik és aközépkori irodalomban a mitikus világszemlélet és létértékelés dimenziójától amindennapi valóság felé fordul. Szerinte a hagyomány effajta kritikaiátértelmezésének mozzanata, az irodalmi alkotásokban összekapcsolható apolifonikus-párbeszédes poétikai tendenciák előtérbe kerülésével és ezzel együtta népi-karneváli eredetű „komoly-nevettető“ műfajának a kibontakoz(tat)ásával.A szókratészi dialógus és a menipposzi szatíra tekinthető e diskurzusváltásalapjainak.1 A tanulmány megírásának ideje alatt a szerző az MTA-OM Domus Hungarica Scientiarium etArtium-ösztöndíjában részesült.
114SZILVESZTER LÁSZLÓ SZILÁRDA Platón és Xenophón műveiben található dialógusok jellegzetessége –Bahtyin meglátásában – az, hogy a különböző nézetek, ideológiák harca soránnemcsak az adott eszme, hanem az őt képviselő ember is megmérettetik. Ezekbena filozófiai párbeszédekben minden szereplő egyfajta regényhős, akiketSzókratész „bevon a dialógusba, és […] szándékuk ellenére ideológusokká tesz“(Bahtyin 2001: 139). A beszélgetések során alulmaradó fél bukása azonban, itttávolról sem tekinthető tragikusnak, hiszen ebben a viszonyban csupán egy hamiselőítélet, egy vélt igazság lelepleződéséről van szó; arról, hogy az adott szereplő„naiv magabiztossága“ tudatlanságnak bizonyult, emiatt pedig nevetségessé váltmind a beszélgetés résztvevői, mind a befogadó számára. A szókratészi iróniailyenképpen: „redukált karneváli nevetés“ (Bahtyin 2001: 135–6). A menipposziszatíra 2 viszont sokkal több nevettető elemet tartalmaz, mint a Szókratészdialógusai. Ez a műfaj már képessé vált arra, hogy megszabaduljon a platóni,xenophóni párbeszédek „történelmi memoár jellegű“ korlátaitól, így sokkalszabadabban támaszkodhat a fikcióra, a kísérletező fantasztikum erejére. Azábrázolt „valóság“ ironikus jellege így a menipposzi szatírában legnagyobb résztaz éles kontrasztokra, ellentétekre épülő szerkesztésmódnak és a páratlan műfajirugalmasságnak köszönhető. Hiszen amellett, hogy a szereplők útjai „a Földrőlaz Olümposzra és az alvilágba“ vezetnek minket (Bahtyin 2001: 146–7),jellemző rá a prózai és verses beszéd keveredése, valamint a különbözőbetéttípusok (szónoki beszédek, levelek, novellák) alkalmazása is. Ugyanakkorviszont a menippeában a komikum forrása gyakran nem más, mint a szereplőkkülöncsége, a botrányos viselkedés vagy az illetlen beszéd.Melyek lennének azonban az irónia és a nevetségesség esztétikai-poétikaikategóriái közötti hasonlóságok, és mit tekinthetünk e két fogalom közöttialapvető különbségeknek? Kierkegaard szerint a humor sokkal nyilvánvalóbbkétkedést fejez ki, mint az irónia. Nézőpontjából a komikum „nem a végesség,hanem a vétkesség“ kategóriája, hiszen a nevető individuum számára nem csupána világ, hanem elsősorban saját ember-volta jelenik meg görbe tükörben (vö.Kierkegaard 1982: 120). Ugyanakkor viszont az iróniával szemben a humoralapjában véve pozitív irányultságú, mivel a saját maga feletti bíráskodás, az(ön)kritika dimenzióiban mozog.Akárcsak Kierkegaardnál, a későbbiekben Henri Bergson átfogótanulmányában is elválaszthatatlanná válik a humor az ember viselkedésétől:„Nincs komikum a sajátosan emberin kívül. Egy táj lehet szép, elragadó,fenséges, csúf vagy jelentéktelen; nevetséges sohasem lehet. Nevethetünk egyállaton, de csak azért, mivel valami emberi magatartást vagy kifejezést veszünkészre rajta. Nevethetünk egy kalapon; de ilyenkor nem a nemez vagyszalmaanyagon csúfolódunk, hanem a formán, amelynek anyagi kifejezése ez a2 A menipposzi szatíra (menippea) terminus az i.e. III. században élt filozófus, Menipposz nevébőlszármazik. A fogalmat kétszáz évvel később Varro használta először, aki saját műveit saturaemenippeae-nak nevezte.