és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

AZ IRÓNIA POÉTIKAI–FILOZÓFIAI DIMENZIÓI 117gyakorlatnak, amelyben […] már semmi sem szent – állapítja meg Theodor W.Adorno –, ott simulékonyan kielégíti az emberek kívánságát és árulást követ elsaját igazságtartalma ellen. Előírt vidámsága: beilleszkedés a működés rendjébe.Megerősíti az embereket abban, hogy továbbra is tűrjék ezt a rendet, hogytovábbra is részt vegyenek működésében“ (Adorno 1998: 25).A tragikum értékkategóriájához kapcsolódó ironikus attitűd tehát,legtöbbször valamiféle ideális kezdeti, vagy finalitásként még be nemkövetkezett társadalmi állapot hiányából teremtődő kiábrándultságként,várakozásként fogalmazódik meg. A jelenvalólét reménytelensége mögött mindigott bujkál a változás, változtatás lehetőségében való hit, mely legtöbb esetben azadott irodalmi alkotás szövegében kifejezést is nyer. A lét bizonytalanságáratekintő posztmodern türelem hiánya határozza meg ezt az iróniában kifejeződővilágszemléletet, s talán épp a bizonytalanságtól, a rendszerelvű világképérvénytelenségétől való félelem az alapja a modern irodalom kiábrándultságának.A modernizmus iróniája tehát irányultságában sajátos célhoz kapcsolódik: atársadalom formálásának nyelvi eszközeként felhívó, felszólító funkciót tölt be.A modernizmus iróniakoncepciója ebben a vonatkozásában legtöbbször egytörténet-előtti korból tekint önmagára, egy olyan idődimenzióból hallatja hangját,amelynek elmúlását akarva-akaratlanul posztulátumként jelöli meg (ez azesztétikai-poétikai szándék a huszadik századi lírára tekintve leginkább talán aproletárköltészetben teljesedik ki). Az értékvesztés tapasztalata így rendszerintegyszerre tekinthető a világpolitika és az emberiség egyetemes válságát leleplezőreflexiónak, valamint a megszólaló (látszólagos) kívülállását biztosító prófétaiattitűdnek. Ez az irányultság pedig – amint a modernizmus (érték)struktúráinakmélyreható elemzésében Habermas megállapítja –, a „korszellem“ hegeliánuskoncepciójára épül, egy olyan konstrukcióra, amely a jelent „a gyorsulástudatában“ és „a jövő másféleségének elvárásában“ kiteljesedő átmenetkéntnevezi meg (Habermas 1993: 11).3. Paul de Man szerint azonban: „abban a pillanatban, amikor aztgondoljuk, hogy az irónia olyan tudás, amely képes elrendezni és meggyógyítania világot, tápláló forrása azonnal ki is apad. Amikor a self úgy értelmezi sajátbukását, hogy az valamiképpen a hasznára válhat, rájön, hogy ezzel valójában ahalált állította az őrültség helyébe“ (De Man 1996: 46). Ebben a kontextusban,a modern iróniakoncepció lényegében „anironikus“, hiszen megteremtésétkövetően egyszerre szertefoszlik, érvényét veszti. A „szétszakítottság víziójávalszemben“ alternatívaként felmutatja a „bennefoglaló rend vízióját is“ (Bertens2002: 20–48). Posztmodern megközelítésben tehát, az irónia valójában nem ajövőre, hanem egy olyan jelenlétre vonatkozik, melynek a mindenkorihagyomány és nyelviség kerül a középpontjába. Irányát tekintve ez az ironikusmagatartás úgy értelmezhető, mint radikális és folyamatos kétkedés: (I.) a sajátnyelvi és empirikus álláspont abszolút érvényességében (II.) az érvekalátámasztásának vagy cáfolatának lehetőségében illetve (III.) a lét és a valóság