Download (1499Kb) - doktori - Szegedi Tudományegyetem

elmaradottságával, a román történészek viszont hajlamosak a magyar és a németbetelepül?k kapcsán az ?slakosság etnikai egységének megbontásáról írni.[360]Az 1970-es évekt?l a nemzeti szempontok háttérbe szorulni látszanak a Bánságtörténetírásában, és f?képp román és magyar részr?l -- a falumonográfiák mellett -- atérség gazdaságtörténeti vizsgálata került a kutatói figyelmének a középpontjába.[361]A francia történetírás a XX. század els? felében nemigen foglalkozott ezzel akérdéskörrel. Louis Hecht 1897-ben Nancy-ban kiadott monográfiáját követ?en b? félévszázadon át igazán nincs számottev? francia kutatási eredményr?l tudomásunk.[362]Az 1970-es évek elején mindenekel?tt Charles Hiegel kutatásai foglakoznak alotharingiai emigráció XVIII. századi történetével. Hiegel egy mer?ben új forráscsoportot,ezzel új információkat hordozó adatbázist és új szempontrendszert kapcsol be a kérdéskörkutatásába akkor, amikor a bírósági kerületeknek (les bailliages) a kivándorolni szándékozók,a már visszatértek, illetve a kivándorlás mellett kardoskodó lakosok ellen lefolytatottkihallgatásainak, peres eljárásainak a jegyz?könyveit tekinti át Lotharingia vonatkozásában.Modelljét a Sarreguemines, a Bitche, a Boulay, a Bouzonville, a Dieuze és a Lixheim bíróságikörzetek XVIII. századi pereire alapozza a Meurthe és Moselle megyei levéltárban találhatóanyagok alapján.[363]Ezeknek az anyagoknak a tanúsága szerint a Magyarország felé irányuló kivándorláseleve büntetend? cselekménynek min?sült, és a kerületi bíróságok jogkörébe tartozott e b?ntettelbírálása. A már említett Francz Stangalica kimutatásai Magyarország déli végeire, azaz aBánátba irányuló lotharingiai expanzió 1748-1754, illetve 1763--1771 között volt alegintenzívebb, összességében pedig az 1748-1786 között eltelt közel negyven esztend?benmintegy 18-20 ezerre tehet? a lotharingiai emigránsok száma.[364]Lipót és Szaniszló (Sztaniszlav) lotharingiai hercegek emigrációt tiltó rendeleteinekpuszta léte eléggé egyértelm?en rávilágít arra, hogy e térségb?l kezdetekt?l fogva jelent?svolt a kivándorlási szándék. Az 1724-es, 1737-es és 1740-es hercegi rendeletekfolyamatosan tiltják az emigrációt, igaz a történtek alapján e tiltásnak a gyakorlatbannemigen volt foganatja. A kivándorlás tilalmának indoklásában szerepel a herceg h?alattvalói iránti táplált szeretetének és aggódásának hangsúlyozása mellett az esetlegesgazdasági következményekt?l való félelem is.[365]A század második felében, a gyarmatokra történ? toborzás kapcsán felbukkan azemigráció esetleges átirányításának az ötlete is, Magyarország azonban végig kiemeltcélország maradt a lotharingiai emigrácó számára.[366] Ezt persze nem annyira a korzikaiklánharcoktól, illetve a brit-francia gyarmati háborútól való félelem, vagy épp a franciahatóságokkal szembeni ellenérzés indokolja, hanem sokkal inkább az, hogy Magyarországolyan távoli, de mégiscsak szárazföldön elérhet? ország, ahonnan egyre több visszajelzés,információ érkezett a század folyamán a már kivándoroltaktól. A csalódott visszatér?k,illetve a hazalátogatók közvetlen tapasztalatai, valamint a levelezés révén szintefolyamatosan b?vültek az ismeretek.[367]Azt, hogy az emigrálási tilalomnak nemigen volt foganatja leginkább az bizonyítja,hogy azoknak a rendeleteknek ellenére, amelyeket Lotharingiában illetve Luxemburgbanadtak ki, folyamatosan n?tt az emigránsok száma.[368] Luxemburgból 1764 és 1785között több mint 5 ezer ember vándorolt ki.[369] Így a már idézett Stangalica adataival