Download (1499Kb) - doktori - Szegedi Tudományegyetem

lelküket. Hiába kértük, hogy enyhítsenek szenvedéseiken, szóra sem méltattak bennünket, sígy minden egyes nap újabb és újabb áldozatot követelt. A halál percenként ragadott el egyetegyeta szekereken utazó betegek közül. A többiek, akik a menetelés alatt a kínok kínjaitszenvedték el, gyakran itt is fejezték be nyomorúságos életüket. Az ország lakói el?ttszörnyetegeknek és gonosztev?knek festettek le bennünket, s e tudatlan és egyszer? népségennek megfelel?en bánt velünk. Bajtársainkról, kiket e vidéken sorsukra hagytunk, sosemkaptunk többé híradást. Mit is jelenthet ez? Nem mást, mint hogy sok tiszt - belefáradva azemberi kegyetlenség mindennapos megnyilvánulásaiba, a rengeteg szenvedés látványába ésfel?rölve a betegség által - nem bírta elviselni kilátástalan helyzetét. Mások inkább kardjukbad?ltek, csakhogy minél el?bb véget vessenek tragikus sorsuknak. (Az haute-vienne-i másodikezred egyik tisztje szablyájával vetett véget életének, az Ebersdorf és Pest közöttiútvonalon. E tényt igazolta Dutout, a szövetségesek 16-os számú zászlóaljának kapitánya.)Ennyi sorscsapás, gyilkosság és kegyetlenség után hány bajtársunknak is sikerülteljutnia a pesti kórházba? Könnyen elképzelhetjük, hogy milyen állapotban volt egyfogságba esett beteg katona háromszáz mérföldre hazájától. Bajtársai, bár mellette voltak,képtelenek voltak enyhíteni kínjain. S?t mivel helyzetük még iszonyatosabb volt, ez mégjobban elcsüggesztette a beteget.1793. december 23-án érkeztünk meg a pesti kórházba. Ez a hatalmas épület, amely aDuna bal partján épült, körülbelül háromnegyed mérföldre volt Pestt?l.A Quesnoy-i és az Avesnelesec-i hadoszlopok teljesen megtöltötték a kórházatbetegeikkel. E szerencsétlenek három-négy napig nem kaptak semmilyen gyógykezelést.Azokat a katonákat, akik jól tartották magukat, Munkácsra irányították. Két héten belül 1200 -1800 fogoly lelte itt halálát: nem részesítették ?ket megfelel? ellátásban, képzett sebészek nemálltak rendelkezésükre, nem volt váltás fehérnem?jük és a tetvek is ellepték ?ket. Ráadásul kivoltak téve a rend?rtisztek zaklatásainak és kegyetlenségének is. Így képtelenek voltakellenállni az élet megpróbáltatásainak: minden egyes nap hol több, hol kevesebb áldozatotkövetelt. Amikor a betegség a leger?sebben tombolt, egy halottszállító kocsi szünet nélkülvitte bajtársaink holttesteit a Duna bal partján a homokban ásott gödrökhöz. E helyütt azáldozatok ezrei kiáltanak a bosszúért, a rajtuk esett gyalázatos sérelmek miatt.Láttuk, ahogy szenved? bajtársaink nyomorult állapotuk miatt segítségért könyörögtek,majd összeestek az ütlegekt?l, melyeket bikacsökkel mértek rájuk a gondozásukkal megbízottorvosok. (Mi, tisztek, hiába próbáltunk enyhíteni szenvedéseiken: osztrák kísér?inkmegakadályoztak benne. Megtiltották a szenved? katonáknak, hogy belépjenek a tisztekszállására, az ?rök pedig éberen vigyáztak, nehogy valahogy is segítséget nyújthassunknekik. Ett?l kezdve pénzt próbáltunk juttatni nekik, de a pesti kormányzat ezt islehetetlenné tette. Összesen 200 forintot tudtunk eljuttatni a pesti kórházat ellen?rz?f?hadnagynak, de kiderült, hogy ez a gazember csupán 50 forintot osztott szét a mieinkközött. A módszere a következ? volt: nagyjából egy negyed uncia pipadohányt és tubákotosztott szét vagy 10-12 szerencsétlen között. Ezt nagyjából 10-15 naponta tette meg akórházban fekv? katonák között, akik nagyjából 100-200-an lehettek. Így tehát az egészösszeget sosem használta fel. Mi történhetett a maradékkal? Nem nehéz kitalálni. Egyigazi úriember, a hármas számú párizsi ezred kapitánya, a nagyváradi rend?rkapitánynakadott egy 30-40 forintos összeget, hogy ez utóbbi jutassa el a pénzt zászlóaljához tartozókatonákhoz. Az összeget azonban visszaadták a kapitánynak, arra hivatkozva, hogy a bécsi