Download (1499Kb) - doktori - Szegedi Tudományegyetem

A Pignaud-féle forráskiadásban mind a francia, mind pedig az osztrák katonaivezetés feljegyzései között találunk utalást arra, hogy az 1793-as esztend?ben a franciakatonák körében szinte pánikszer? volt a fogságba esést?l való félelem, amelyet a fogságpuszta lehet?ségének önmagában rettegést kiváltó tényén túlmen?en feler?sített a születésepillanatától kezdve er?sen klasszicizáló köztársaság propaganda gépezete is. Ennek azantik párhuzamnak a tükrében a Francia Köztársaság csakúgy, mint a köztársaság korabeliRóma barbárok szorításában verg?dik, hogy aztán innen induljon majd a republikanizmusvilághódító útjára.A barbár tehát a támadó fél, aki jelen esetben a köztársaság létére tört.[311] Nefeledjük tehát, hogy ebben a szövegösszefüggésben nemcsak az oláh, a székely vagy amagyar válik barbárrá, hanem az osztrák és a német is! (A germánnál ez még különtörténeti nyomatékot is kap majd f?képp a jakobinus propagandában!) Mindenesetreleszögezhetjük: ebben a logikában a barbár magyar képnek vajmi kevés köze van a XVII.század második fele általunk is vizsgált francia szerz?i révén megfogalmazott, és b? félévszázaddal kés?bb egyébiránt elt?n?ben lév?, Európa peremén él? barbár magyarságképrajzolatához. A koalíciós háborúk dimenziójában a forradalmi köztársaságra támadóEurópát illeti a barbár min?sít? jelz?. A háború lassan, folyamatosan ésvisszavonhatatlanul új elemmel, az ideologikus tartalommal és annak következményeivel„gazdagodik.”Wurmser lovassági tábornok, aki 1793-ban többek között Mainz francia feladásánálharcolt, sajátos árnyalattal egészíti ki ezt a képet akkor, amikor az általa vezényelt alakulatokmagyar vitézeinek hadi tettei kapcsán a török világ martalócbeli örökségének katonaierényeir?l számol be, kidomborítva, hogy alakulatai el?tt egyre többen teszik le a fegyvert,vállalva a fogságot a biztos halál helyett.[312]Tény, hogy a háború kirobbanását követ? els? esztend?ben a fogságba esett franciákszáma napról napra n?tt, ennek f? oka azonban nem is annyira a támadó fél általhangoztatott vitézségben, hanem sokkal inkább a háború kezdetének francia hadseregszervezésigondjaiban rejlett. Lazare-Nicolas Margaritue Carnot, a forradalom zseniáliskatonai szervez?je, akit már a kortársak is a kés?bbi francia gy?zelmek letéteményesekénttartottak számon, emlékirataiban mindenekel?tt azt húzza alá, hogy a franciák kezdetinehézségeinek f? oka a kiképzetlen emberanyagban és a tisztek felkészületlenségébenrejlett. A francia tisztikar ugyanis zömében királypárti lévén már 1789-t?l emigrált, míg apatrióta lelkesedését, legyen közkatona vagy tiszt, a harcmez?n sokszor alulképzettségéb?ladódó tudatlanság és félelem váltotta fel. Ezért e hadsereg katonái -– az 1792-es évvégének francia katonai sikerei ellenére is -- még a következ? év els? felében is sokkalinkább potenciális áldozatai, jobb esetben hadifoglyai a harctéri tevékenységnek. Carnotösszegz? ítélete – némi kozmetikázottság ellenére is a lényeget tekintve reálishelyzetelemzés, melynek konklúziójaként kiemeli: a biztos halál, illetve az ellenféltúlerejéb?l adódó reménytelen helyzet diktálta fegyverletétel alternatívájában kezdetekbencsakis a fogságba esettek száma növekedhetett.[313]A forradalmi Franciaország patriótái természetes egyre elszántabban szálltakszembe a betör? koalíciós seregekkel. Ez a háború azonban már nemcsak az uralkodók,hanem kiváltképp a gy?lölt angolok vonatkozásában, az alattvalók, azaz a b?nös