Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójára

A Deák által szimbolizált 1867-es kiegyezés, a Deák által normatívváemelt „magyar politikai nemzet” elfogadhatatlan volt a frissen nemzetté váltkisebbségek számára. A Deák által hirdetett méltányosság és türelem szándékánakőszinteségét azonban ők sem vonták kétségbe. Az idő múltával emberiés politikai magatartásának náluk is referenciaértéke lett. Nem lebecsülendőtény ez a XIX. században, a nemzeti civakodások nagy korszakában.*Deák nagy politikai tekintélyével, tudásával, 1848 sosem hangsúlyozott,de mindig vállalt örökségének birtokában sikerrel öntötte tézisekbe és törvényformulákbaa magyar liberális utónemesség és értelmiség eszmevilágánakhagyományos szabadelvű értékeit, s – gyakran vitatkozva, ritkán meghátrálva– ráerőszakolta a reformkori önmagától elfordulóban lévő „politikaiközösségre”. Olyan nemzetiségi politikát akart inaugurálni, amely ezen elitszámára az önfeladás érzése nélkül még elfogadható, s az organikus fejlődésútját nyitva tartja. Ez azonban egyben olyan mértékű önfegyelmet és türelmetfeltételezett, mely viszont csak a politikai kultúra igen magas szintjemellett valósítható meg. A magyar politikai kultúra akkor még ennek határánállott.A dualizmus „túlbiztosító” rendszere következtében az utódok nemzedékeebben a kérdésben már nem tartotta mértékadónak, kötelezettségnek akossuthi, deáki, eötvösi eszmevilágot; megragadt egy olyan nemzetiségi politikánál,amely pragmatista kombinációja a jogi liberalizmusnak és a hagyományospatriarchális elnyomásnak. Pragmatikus politika volt ez, azonbanolyan, ami a mozdulatlanságot jelentette, a kooperációképességet korlátozta.Csak későn, a világháború előtti évtizedben kezdett a magyar politika kooperációsalapon közelíteni újból a nemzetiségi kérdéshez – méghozzá minda balliberális, mind a konzervatív (óliberális) táborban.Ezért a késésért azonban bizonyosan nem Deák tehető felelőssé.492