RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
mások a föld lakói. Attól kezdve, hogy Scipio apja, a görögverő-görögbarát Aemilius Paullus áttelepítette a
makedon királyi könyvtárat Rómába, a Köztársaság nagyjai, később meg a császárok között mindig bőven
akadt filhellén. Igen ám, de tiszteletük kivétel nélkül a múltnak szólt, maguk az élő görögök csak amolyan
graeculi, görögöcskék a szemükben, önző, felelőtlen, önhitt, anarchista, romlott népség. Csodálatos a
kulturális múltjuk, még csodálatraméltóbb azonban Róma rendtartó műve szerte a földön, sikeres, tehát
isteni eredetű pásztorkodásuk más népek fölött. Ebbe a rideg ténybe a görögök, papíron a politikai
tudomány és történelembölcselet nagymesterei sehogyansem tudtak beletörődni. Ami emberileg igazán
érthető. Gondoljuk el példának a franciák állandó rossz közérzetét, ha könyvespolcukon Montesquieu,
Diderot, Rousseau, De Maistre, Tocqueville, Proudhon, Sorel elméleti műveivel tűrniök kellene, hogy német
helytartó s állandó helyőrség fészkel Belfortban, Brestben, Toulonban s a porosz törzstisztek közben egekig
magasztalják Racinet!
Mi lehetett a titkuk, az a rejtélyes elem, amely örökké Róma javára billentette harcok mérlegét? Nyitjára a
legszigorúbb görög logika sem tudott rájönni. Mivel valahányszor e fürkésző nagy logika a hódítókkal kezdett
foglalkozni, odalett az ésszerűség, felülkerekedett sértett indulatuk. Fitymálva vagy borzadozva, de
mindenképpen saját fölmentésükre a Vak Szerencsének tulajdonították a titkot. Ha kihaltak is az istenek,
túlélte őket Tükhé, beleszól a mindenség oksági rendjébe, számolni kell szeszélyeivel. Tehetnek a görögök
akármit, érthetetlen módon Róma a kedveltje.
Polübiosz másképp gondolta. Róma nem csak a szeszélyes Tükhé kegyeltje, Moira tette naggyá, a
Végzet. S a Végzet bizonyos határig meghagyja szabad cselekvésünket, meghagyta Oidipusz királynak is,
hogy behatoljon saját múltjába, földerítse korai bűnét, ítélkezzék maga fölött. Róma a családban, törzsben,
intézményeiben jellemileg, politikailag és katonailag fölkészült fényes szerepére, világuraságát nem a
véletlennek köszönheti, abból nem telik ki tartós csoda. Az Akhaiai Liga élén Polübiosz fenékig belelátott
honfitársaiba, majd kiváltságos fogolyként jól kiismerte nagy és nagylelkű ellenfelüket. Magukra vessenek a
görögök, ha még „civódásaikat sem mondhatják magukénak", ha elhamvadt Korinthosz, provinciális
fészekké néptelenedik Athén s békét egymás között egy tisztelő idegentől remélhetnek csupán. Szomorú,
józan, becsületes ember volt, csak jót kívánt hazájának, amely nagyon megnehezítette fiai számára, hogy
szeressék.
Távolról Bibó Istvánra emlékeztet. Stílusa csikorgó, nehézkes; elemző, fáradhatatlan értelme bűvöl el,
nem a nyelvi kellem. Boncolás közben nincs tekintettel semmiféle kollektív hiúságra vagy érzékenységre, de
a kaján bíró szerepében sem tetszeleg, épp úgy kerüli a bölcseletté álcázott mentegető kibúvókat, mint a
fészekbe rondító apokaliptikus szidalmat. A kiút érdekli, — hol az út, amelyen egy másik nép: a rómaiak
erényét saját emelkedésére fordíthatná önmarcangoló népe, kettőjük morális életközösségében?
Az együttélés erkölcsi és politikai problémái megint felújultak a birodalom ezüstkorában, amelyet számos
kiváló görög egyúttal hellén újjászületésnek tartott, római császárok kegyéből, oltalmuk alatt. Plutarkhosz, a
hű boiótiai lokálpatrióta, aki már csak ártalmatlan sóhajjal nézett vissza a letűnt szabad városállamokra,
ugyanúgy hitt Róma világhivatásában, mint a városállamok végvonaglásainak tanúja, Polübiosz, a nagy
szellemi előd. „Azoknak", írja a római Camillus életrajzában Plutarkhosz, „akik az ilyen csodákba vetett hitet
megerősítik és védelmükbe veszik, legfőbb bizonyítékul a Város sorsa szolgál, amely csekély és alacsony
kezdet után nem juthatott volna a hatalom és dicsőség legmagasabb csúcsára az istenek gyakori és különös
jelekben kinyilatkoztatott kegye és kedvezése nélkül." Vagyis természetfölötti erők őrködnek nagyságán,
viszonzásul az irántuk tanúsított tiszteletért. Kijár a rómaiaknak az egyetemes uralom, saját érdemükből
tartóssá vált kormányzásukban a Szerencse, olyan tartóssá, hogy átolvadt az örök Gondviselésbe.
Marathónt, írja beletörődve, görög ember már csak szónok-iskolában utánozhatja s a hajdani, dicső
városállamok hagyományhű polgára (amilyen ő) egyet tehet csupán: közérdekből egyenrangú barátságot
ápol a prokonzulokkal. „Ha nem vesszük számításba a marathóni diadalt és a szalamiszi tengeri csatát,
Plataiait és Thermopülait", olvassuk Flaminius életrajzában, „Görögország minden más csatáját önmaga
ellen és saját maga leigázására vívta meg, minden diadaljelét saját szerencsétlenségére és gyalázatára
emelte, s legtöbbször vezéreinek gonoszsága és összeférhetetlensége döntötte romlásba. Most pedig
vadidegen emberek, akiknél legfeljebb az ősrégi rokonság halvány nyomairól és elmosódott emlékekről lehet
beszélni, és akiknél csodálatraméltó dolognak kellene tartani azt is, hogy jó szóval és tanáccsal lennének
Görögország hasznára, tették szabaddá és ragadták ki a legnagyobb veszélyek és fáradalmak árán a
despoták és zsarnokok keze közül." Más szóval helyettük és értük rómaiak vívták meg az új Marathónt, nem
is egyet. Kényes volt Plutarkhosz görög önérzete, de legtitkosabb gondolatában is lemondott már az
ellenállásról, mert őseik végzetesen visszaéltek a szabadsággal.
Amit ő hűvösen vet vérei szemére, arról a vele körülbelül egyidős kisázsiai Dión retorikus felindulásban
beszél, tele romantikus nosztalgiával a megszépült hőskor iránt. Talán kétféle helyzetükből adódott a
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 92 -