RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Piroslik a vadszőlő, felkúszott a kőgyűrűbe foglalt, kúpos sírdombokra — valóságos földvárak —, versenyt
vöröslik az ernyőfenyők törzse, másodszor nyit a jázmin, a mimóza is újra virágzik, fehér és rózsaszínű
csokrokkal bólogat az oleander, messziről bekéklik egy lankás hegy a sírdombok rései közé. Talán az
elíziumi mezőkön járok. Nővel kell ott bolyongani, azt teszem. Leülök egy kőre, állj meg, idő! Nem teheti, a
társ nem az én Proserpinám, csak kölcsönbe kaptam, délig.
Rettenetes volt az Ókorban a nők elhullása. Legtöbbjét fiatalon hántolták vagy hamvasztották el, húszas
éveikben. Nagyobb veszélyt vállaltak a szüléssel, mint hadakozó férjük, fivérük a határokon.
Cerveteriből való, itteni lelet egy terrakotta dombormű. Szatírtánc, betyártánc, szüreti tánc: vállravetett
őzbőrrel járja két legény, egymás kezét markolva, szemközt, mögöttük dupla sípon játszik egy kamasz fiú,
tele kosár szőlőt tart egy másik. Ezt a ritkás fényű, üveges reggelt ünneplik, októbervégi reggelt a hegyek
alján. Állj meg, idő, ne múlj el, tánc.
Cerveteri — akkor; Caere — volt egy darabig az etruszk Athén, csiszolódni fiaikat ide küldték a római
patríciusok, mielőtt rákaptak görög rétoriskolákra. Tengeri hatalom is volt, változó szerencsével harcolt a
vizek birtokáért a hellén világ ellen. De közben ezerszámra gyűlt házaikban és sírjaikban a görög váza, amit
vagy bevándorolt ióniai mester készít vagy exportra szánt athéni műtárgy, oldalán az érdesebb etruszk
ízléshez alkalmazkodó vérengző jelenettel valamelyik vérgőzös hitregéből. Nagy különbséget tettek ők görög
és görög között, kereskedő jóbarát volt messze-messze az ióniai (kisázsiai) telepes, ősellenség a kalóz
életterükre pályázó szicíliai szomszéd. Akitől a döntő vereséget végül is elszenvedték.
Mint az etruszkoknál mindenütt, külön városban laktak a holtak; szállásukat tartósabbra építették, mint az
élőkét. A sír eleinte sziklába fúrt, köralakú kút, az elhamvasztottak aknája, aknából lesz a sziklaoldalba vájt
kamra az elhantoltaknak, halottas kamrából lesz a hatalmas, kúpalakú földhányás, tumulusz, alul tufakő
gyűrűvel, dombján gyepesítve, gyomrában berendezett sírszobákkal a főút, cardo maximus mentén. Később
Augustus császár ilyet csináltatott magának Róma közepén, még megvan a romja. Vajon sznobságból?
Etruszk királyivadék, Maecenas volt a szürke eminenciása is.
Maradandó anyagból utánozták az élők lakását, kőből a nyeregtető mestergerendáit, sziklából a székeket
a sírszobák előterében, kőből az ágyat a szobákban. Kívül, a tumulusz bejáratánál miniatűr kőfalluszok
jelezték, hány férfi, miniatűr kőházacskák, hány nő a lakójuk. Némelyik földalatti szoba homlokzata már
Palladio stílusában van kiképezve: oromzatos ajtó, két oldalán csatlakozó ikerablakkal. Micsoda rejtély,
érthetetlen átöröklés! Sohasem látta e sírokat a reneszánsz-kori mester s közben elillant kétezer esztendő.
Párnás a férfi, lapos a női holtak kő fekhelye; ezen már nem csodálkozom. A legtöbb férfi magasabban
szokott feküdni, mint a nők, oldalán vagy hanyatt, ők viszont laposan, oldalt vagy hasukon, ezért horkolnak
ritkábban, mint a férfi.
Akkor még több pacsirta szólhatott, ha irtották is parittyával. Puskával száguld a lesbe motorbiciklis
ivadékuk. Rettenthetetlen pacsirtavadásznak hívtam az olaszt, amíg köztük éltem.
Zárva a leghíresebb sír, Tomba dei Rilievi, erősítik lazuló stukkódíszeit. Jobb is, hogy nem látom.
Proserpinámmal jártam utoljára Cerveteriben, az enyémmel, nem kölcsönzöttel. De őt meg kölcsönvette
tőlem a halál. Azért a sírért rándultunk ki.
Darazsak zümmögnek a hűvös, üres kamarákban — holt lelkek? — vendégszeretetet sugárzik a
hangtalan sírkert. Illik a babérfa az oleander mellé, hátha udvarol is neki, csak nem halljuk. Váratlanul puska
dörren, túl a kerítésen. Talán szerencséje volt a pacsirtának.
MIRE megöregszünk, a képzelet rákap egy különös sportra. Időnként nekiiramodik, megpróbál túlfutni a
halál célszalagján. Jó, jó, elérjük mind, átszakítjuk, de — hátha tovább tart a salakpálya? Nem rögtön, csak
kellő szusszantás után. Ezt kellene kifürkészni valahogy. Ujabb célszalag következik, még egy pihenő, aztán
rajta! újabb futás a harmadik, negyedik szalagig. Játszunk a lélekvándorlás gondolatával. Nem vigaszul,
csak úgy, mivel a játék éppen öregedő írónak való, jeles kondícióban tartja a képzeletet. Tegyük fel, hogy
véges a készlet, alakváltásokkal ismét pályára lépnek a holt lelkek, máskülönben megállna az élet.
Jártam volna már itt? Többször, ha adok a meghitt érzésre, hazatalálásnak is mondhatnám, ami elfog a
múlt egyes tájain. Hogyne, Hadrianus császár alatt rendszeresen elzarándokoltam Aphrodité korinthoszi és
Artemisz ephezoszi szentélyéhez — csak istennőket tiszteltem igazán —, emlékszem a többszakaszos
átkelésekre, piaci vitákra vándor bölcselőkkel, még jobban a szentelt papnők ágyára, nem volt paplanos. De
vajon hol tartottam házat, a délfrancia Fréjusben, Nápolyban vagy az északafrikai Hippóban? Homályos ez a
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 157 -