RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
negyednek látszottak szegény fertályai is. „Tied az a feminín Velence, neked adom, nekem ez a férfi város
kell."
Csuklójához kapott, — a karkötőm! Kioldódhatott a csat, észrevétlenül levált kezéről az ékszer.
Tekintetünket földre szögezve, csillagfénynél visszamentünk a bezárt színházig. Nem találtuk meg; a
színházban sem tudtak róla másnap.
Soha többé nem említette. Napokra levert a veszteség, felhőtlen volt az ő arca. Később elmeséltem egy
novellában, hogyan tudott megválni földi javaktól, csak a helyszínt változtattam meg.
Föl-fölteszem a Don Carlo lemezeit. De hiába erőltetem, megbicsaklik a szív. Ott, ahol a tű elér a
magányos király vallomásához.
Dormirò sol nel manto mio regal,
quando la mia giornata è giunta a sera,
dormirò sotto la volta nera,
là, nell'avello dell'Escurial.
Óh, az a koporsó, az Escorial koporsója, mely az eleven II. Fülöpre zárul! Nem élek-e magam is a
kicsinyített másában? Szív és torok összeszorul, fölemelem a tűt, hogy elnémúljon a lemez.
MONTAIGNE persze, egy emberöltővel Du Bellay után csak örömet fakaszt magának Róma köveiből.
Pedig görcsök facsarják, gyötri beteg epéje, veséje, útinaplójában pontosan nyilvántartja, mikor hány kő
távozott, több órás vagy napos kínok árán. De a nyájas férfi, méltón sztoikus eszményképeihez, megújuló
lelkierővel lankadatlan ellensége: az áruló test fölé kerekedik, hogy örüljön az életnek s éljen soha nem
renyhülő kíváncsiságának. A legnagyobbra képes: beteg testben boldog a lelke. Ő is a Tiberisz-parti
Orsoban szállt meg, mint annak idején Rabelais, szerette ablakából a kilátást az Angyalvárra s a
körmenetekre. Időközben tisztább gazda vehette át a fogadót, mert poloskákról nem esik szó.
Borzalom volt mögötte, a makacs kelevényként ki-kifakadó francia vallásháború, amely különösen a
szűkebb délnyugati pátriában, Gascogneban dühöngött. Lelkileg felkészülve várta, hogy egy szép napon
rátör valamelyik szomszéd és családostul kiirtja, csak azért, mert katolikus vagy mert nem eléggé az. Két tűz
között élt a „régi hit"-en. Évekig tartott a különös ostromállapot, fanyar szkepszisre szoktatta.
De közben a teológia ínyence is. Róma felé vargabetűvel átlovagol több országon s ahol csak teheti,
eszmecserébe bocsátkozik luteránus, kálvinista, zwingliánus lelkészekkel, nyájas hitvitáin mosolyogva
megszorítja őket. Akkor volt első virágjában a jezsuita rend. Dicséri őket, a türelem megtestesülése a
türelmetlen tiszti ezredet. Tetszett neki a társaság szellemi fegyelme és sima modorú, hajlékony értelmük a
hajlíthatatlan hit védelmében: bársony kesztyű az acél körmökön.
Meghallgatta a zsidókra mért szombati prédikációt is. Szent napjukon a római gettó lakói begyűltek két
kijelölt templomba a halpiacnál, hogy hetenként fejükre olvassák hajdani kollektív bűnüket. Az a
mende-monda járta, hogy ilyenkor viasszal volt betömve a fülük. Angyali nyugalomban ültek hát, mialatt
dörgött felettük a számonkérés az istenölésért. Templomjárásain egyébként Montaigne is rájött, hogy az
olasz hitélet tereferélő, színes ceremónia, — gyökösebb a vallás odatúl az Alpokon! Arra nem gondolt, hogy
többet is gyilkolnak a nevében.
Hajtotta s epeköveivel is fáradhatatlanná tette az utazási kedv. Nem bánná, írja, ha nyeregben érné a
halál, messze hazulról. Jó neki minden évszak, éghajlat, időjárás s mivel vérbeli világpolgár, idegenben az
idegenekre kíváncsi, nem úgy, mint a többi francia, „aki boldog, ha véletlenül honfitársával találkozik
Magyarországon." De Rómában volt két határozott célja is, keresztülvitte mind a kettőt. Pápai segítség
kellett az elsőhöz: Montaignet római polgárrá választották. Másik céljában már megelőzte Rabelais. Ki akarta
járni a Kúriánál, hogy oldják föl hazai rágalmazók vádja alól az Esszék bizonyos vallásilag „vitatható" részeit.
Négy hónapig ült könyvén egy nagytudományú vatikáni cenzor, végül előzékenyen lelkiismeretére bízta a
módosításokat. Montaigne meg lehetett elégedve magával és művével; látogatása a domonkos
professzornál udvariassági verseny volt két kölcsönösen engedékeny mandarin között. Ne törődjék a
honfitársak ostoba besúgásaival, mondta a cenzor és megköszönte, amit a gascognei nemesúr a hitért tett.
Okosabban viselkedett, mint a Sorbonne viperái.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 124 -