RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
De itt vegye át a szót Francesco da San Gallo, a szobrász, öregkori levelében hatvan év előtti napot idéz
föl. 1506 elején hírül vitték a pápának, írja, hogy néhány szépséges szoborra bukkantak egy szőlőben, a
Santa Maggiore bazilika mellett. Ő meg lovaslegényt menesztett a levélíró apjához, Giulianohoz (a nagy
építészhez), azzal az üzenettel, hogy nézzen ki a helyszínre. Éppen náluk volt Michelangelo, — nem jössz ki
te is? szólt oda Giuliano. Lóra ültek, a kicsi Francesco apjába csimpaszkodva, hátul a nyergen. Művelt
ember volt az építész, a frissen föltárt, hatalmas szobortömbök láttára rögtön gyanította, hogy az öreg Plinius
által említett Laokoon csoportot találták meg. Kitágíttatta a lyukat, aztán hazatértek, apa és fia az egyik
lovon, Michelangelo a másikon, „antik dolgokról beszélgetve". Hozzátehette volna: a szomszéd szőlőkben
meg tovább forgott a kapa. Így éltek testközelben.
Kié legyen a lelet? A közeli San Pietro in Vincoli bíborosa ezer aranydukátot ígérget a szerencsés
telektulajdonosnak, — tudósít pár nappal az esemény után egy szemfüles levélíró, de a pápa közbeszólt: a
szobrot én akarom. Egyelőre ágyánál őrzi a szőlősgazda, álmában is virraszt fölötte a félszeme.
Még húsz évig virult főpapi szinten ez a műgyűjtő humanizmus. Aztán Rómát is elsodorta a zivataros
század, áldozatul esett a Habsburg és Valois ház nagyhatalmi vetélkedésének, amely egy emberöltőre a
védtelen Itáliát választotta hadszíntérül. 1527-ben V. Károly zsoldosai feldúlták és kifosztották a várost,
Raffaello iskolája szétszóródott, kit Mantováig szórt a Sacco viharszele, kit tovább, az Alpok mögé, francia
és angol királyi kastélyokba. De amit Ronsard és Shakespeare, a két udvari költő maga körül látott vagy
amiről hallott, már újfajta művészet, a Manierizmus. Derűs lelkű nagy mesterek külföldre szakadt, neurotikus
tanítványai terjesztik. Fülledt erotikájuk s a modorosan tetszelgő stilizálás lelki torzulás tükre, akaratlanul
Róma barbár meggyalázásáról tanúskodik. Hatásvadászó tudásuknak nincs lelki egyensúlya, anyagtalan
fantáziákat vetít ki a behízelgő, elegáns művészet, hallucinál az oltárnál, csiklandoz a fejedelem
hálószobájában. Fuit Roma. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, ahol egyszerre élt Raffaello,
Bramante s az akkor még dionűszoszi Michelangelo.
Fuit? Ki hitte volna, hogy a Sacco s a protestáns hitszakadás által kétszeresen sújtott város feltámad
végzetesnek tűnő sebeiből, talán épp e sebekre volt szükség, hogy barokk művészete az antikok fölé
szárnyaljon. 1527 traumatikus lelki nyomait ma már könnyebb megtalálni Prágában, Fontainebleauban,
Madridban és London környékén működő olasz manierista festők képein, mint a rémtett színhelyén! Maga
Róma a tizenhetedik század első két harmadában ismét Európa fővárosa, flamand, holland, francia, német
lángelmék asszimiláló tekenője, soha jobban, és Piranesi csak művészettörténeti alapigazságot fejez ki
vizuálisan, amikor a császárkori antik romok mellett kiemeli az ép barokk remekműveket is metszetein. Azok
számára készültek e drámai lapok, féltve gondozott úti emlékül, akik — mint Gibbon, Winckelmann, Goethe
— a sóvárgás betegei voltak, mielőtt láthatták Rómát s visszavágyó szerelmesei, miután megjárták. Pedig
még mindig kevés a lakója, félig üres a roppant ókori keret, majorságok, parkok, ligetek töltik ki, testközelben
él s ismeri egymást Celiótól a Trastevereig a zöldségkertész, a b ormérő, a jezsuiták generálisa, az idegen
festő, a kurtizán s a bocskoros dudás, aki szent nótát fújni karácsonyra bejön a hegyekből.
MEGSZENTELT dombok és romok, ti szentek,
kik Rómát még egyedül őrzitek,
s vén műemlékek, csak ti költitek
nagy hírét már a régi szellemeknek;
s a tornyok, ívek, melyek felszökellnek,
és csúcsuk fönt a mennyi érinti meg:
porrá omolnak, rajtuk szél sziszeg,
nép száján monda s könnyű préda lesznek...
A Reneszánsz-kori francia vers hét csillaga, a Pléiade olasz vándorművészek udvari fogyasztásra szánt,
modoros formanyelvén ismerte meg Loire-völgyi kastélyokban és vadászlakokban a délről importált, új
stílust. Tudós képzelettel aztán föltámasztották az újhoz a régit: Rómát az Ókorban. Gyújtószikrájuk a latin
költészet, de francia, német, holland rajzokon és metszeteken is szaporodnak az ihlető klasszikus álmok
repkénnyel ölelkező csonka hidakról, rotundáról, obeliszkről, a Semmi szélén függő, sehová sem vezető
oszlopsorokról egy tetőtlen csarnokban. Titánok laktak itt hajdan ... Látomásos szellemidézéssé változott át
a száraz topográfia is; Lafrère, Heemskerck, Du Pérac helyszíni fölvételei olyan dél-vággyal telíthették Észak
fiait a század második felében, mint olvasmányaik, az Augustus-kori költők. Mert északi emberek voltak e
franciák, makacs esőben, szürke ég alatt — ők gyöngyházfényűnek becézik —, csúztól gyötörve tépdesték a
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 119 -