RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Nem volt meghatva az évezredes romoktól, láttukra friss pusztítások jutottak az eszébe. „Azok az
épületek, amelyeket a mai fattyú Róma hozzáragaszt az ősi romokhoz, bár teljesen elegendők, hogy
csudálattal töltsék el napjainkat, pontosan a veréb- és varjúfészkekre emlékeztetnek, amelyek
Franciaországban a hugenották által nemrég lerombolt templomok ívein és falain függenek." Memento mori.
Jóval a jakobinus forradalom előtt megkezdődött a francia műemlékrombolás.
Neki az ősi légkör tetszett, bálványozott antik lángelmék szellemi jelenléte, az a puszta tény, hogy másfél
évezred múltán egy levegőt szívhat velük. Csekély a régészkedő s határtalan az irodalmi érdeklődése,
belevesz a boldog gyermekkor mitologikus homályába. „Hamarább voltam otthon Rómában, mint házam
táján, előbb ismertem a Capitoliumot és fekvését, mint a Louvret, előbb a Tiberiszt, mint a Szajnát." Apjára
emlékezik szemérmes gyöngédséggel e sorokban, ő gondoskodott korai, alapos klasszikus neveléséről.
Nem a kövekben, hanem költőiben, íróiban s az általuk megörökített nagy tettekben rejlik Róma
maradandósága. Visszanéz a gyermekkori látóhatár ködképeire s halottai összeolvadnak: Scipio félisteni
alakja a szeretetreméltó édesapával. Civis romanus volt már a kisfiú is, ezért vette fejébe később a felnőtt,
hogy megszerzi tiszteletbeli római polgárságát. De ha belőle ítéljük meg az egykorú közszellemet — már
pedig jellemző tanú —, azon sem csodálkozhatunk, hogy alig pár évvel látogatása után V. Sixtus szétverette,
mintha csupán holmi kőbánya lenne, az antik Róma markáns romemlékét, a Palatinus déli lábánál magasló
Septizoniumot. Csak a holtak szelleme számított, az pedig nemzedékről nemzedékre tovább lengett a por
felett, átsuhant holdfényen, árnyékot vetett a borzongó zarándok elé. Hitelesítették saját szövegüket, amely
közös kincse volt minden tanult embernek az önmarcangoló Európában. Róma ezért seule ville commune et
universelle, az egyetlen közös és egyetemes város. Mondása összecseng a magyar Lászai János
sírfeliratával: Roma est patria onmium fuitque. Ugyanannak a századnak voltak a fiai.
Tudomásom szerint Rabelais, Du Bellay s Montaigne először Olaszországban evett villával.
BÁNOM is én, kit imádtok! Jól vagyok itt valahára,
válogatott urak és gyönyörű hölgykoszorú.
„Hogy van a bácsika, nénike?" — kérditek és jön a szabvány,
bárgyú beszédek után szomorú szórakozás.
És ti, akik gyakran dühítettek, ó, e világnak,
szűk s ragyogó körei, tőletek is búcsúzom ...
Ha volt halandó, Goethe az, akit fölszabadítva boldoggá tett Róma. Tudta ottléte alatt s kapkodás nélkül,
tempósan kiaknázta minden napját, tudta a válás után és nem tért vissza soha többé. Bízott a csodában,
hogy újjáteremti a Város, teljesült a fohász, ő meg bölcs félelemmel nem tette próbára másodszor is az
istenek kegyét, se Róma csodatevő képességét. Ha műremekké sikerül életünk egyik fejezete, csak ronthat
hitelén a másolat. Ifjúkorában a tűzrabló Prometheusz alakját szabta magára: Das alte Titanengewand
schnitt ich mir nach meinem Wuchse zu, de másképp volt merész, mint a regebeli őskép, óvatosabban.
1786 október 29-én érkezik meg rangrejtve, hogy kivetkőzzék nem önmagából, hanem az udvari
emberből. Éppen magához akart visszatalálni. Jó néhány hónap múlva már annyira felolvad, hogy fölösleges
az önvédelmi álnév, Philipp Möller urat ismét Goethének hívják. Festő barátja, Tischbein tollrajzán
szobájában áll, háttal a nézőnek, ki van tolva az ablaktábla félszárnya, papucsban, ingujjban lekémlel a
résen át a reggeli utcára. Érezni, hogy már szárazon süt a nap. Ez a pillanatfölvétel varázsolja elénk
hitelesen, római módra. Készült róla egy színpadias olajkép is, bő malaclopóba burkolva, széles karimájú
kalap alatt üldögél a Campagnában, tört obeliszkre könyökölve. „A természet és az emberi dolgok
átváltozásán mereng a filozófus költő szeme", jelenti Tischbein félig kész festményéről Der Teutsche Merkur
római levelezője, „s láthatólag arcán lebeg a múlandóság borzongtató gondolata." Maga Goethe hazudtolja
meg a tetszetős retorikát. „Az idő s az egymást könyörtelenül morzsoló erkölcsi és fizikai elemek
természetéből folyik, hogy még a legnagyobb és legfölségesebb is múlandó", írja a tudósítással majdnem
egyidőben. „Nagy vonásaiban szemlélve a dolgokat, nem járkáltunk búsan a romok mellett, hanem inkább
örültünk, hogy mi minden megmaradt s mennyi mindent helyreállítottak, pompásabban és hatalmasabban,
mint valaha... Nem verhet le minket a fölismerés, hogy a nagyság múlandó, ellenkezőleg! ha látjuk, milyen
nagy volt, ami elmúlt, arra buzdíthat, hogy magunk is teremtsünk valami jelentőset s ez aztán, ha rommá
válik is, utódainkat nemes tevékenységre sarkallja, amiben elődeink sem lankadtak soha."
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 125 -