CS. SZABÓ LÁSZLÓ : <strong>RÓMAI</strong> <strong>MUZSIKA</strong> 1968 ___________________________________________________________________________________ © Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 58 -
CS. SZABÓ LÁSZLÓ : <strong>RÓMAI</strong> <strong>MUZSIKA</strong> Lázár a Gianicolón ROZOGA gép volt, régóta nem láttam a párját, lehetett huszonöt-harminc éves. Magas életkor a levegőben. Végigszolgálta a világháborút, aztán eladták valami zug vásáron olasz fuvarosgebének. A délceg angol hadimén, amely halálos parazsakat fújt német városokra, recsegve-ropogva, kínnal zihálva pendlizik az Alpok fölött, turistacsoportokat szállít Londonból a napos, a napos, a napos Itáliába. Mint egy lassított filmen, alig mozdulva közelítettek, jóformán karhossznyira a kopár csúcsok. Be voltunk kerítve. Ha most megroggyan, úgy felmetszi hasát valamelyik, mint késével a halét egy kofa. Bárányfelhők bújócskáztak a gleccservályukban. „Mit gondol, jó a repülésünk?" Ártatlan arcú, idős észak-angliai nő ült mellettem. Először repült, először szállt az Alpok fölött, először mozdult ki a szigetről. Láttam, hogy szorong. „Eszményi". Suttyomban lekopogtam. Szedd össze magad, öreg pára, hasadra fenik sziklapengéjüket a csúcsok. A gép elfordult, csillogni kezdtek az új szögben a pengék. Jégpáncél és hótakaró borította. Nagycsütörtök volt, kora délután. Milánótól társas autóbusszal robogtam át a lombárd síkságon. Olyan volt az ég, amilyet Olaszország fölé szokás képzelni. Modenában rám alkonyult, Bologna előtt teljesen besötétedett. De amikor felértünk az Appenninek hágójára, egy hajlat mögül hirtelen utunkat állta szemmagasságban a telehold. Mint egy klasszikus rablótámadásban. Attól kezdve nem tágított Firenzéig. Mind jobban kiestem az időből. Milyen év van s miféle évszak rejtőzik az ezüst derengés mögött? Ismertem ezt a rideg vízválasztó vidéket, a holdfény ismeretlenné szelídítette. Társas autóbusszal indultunk vissza Pestre, 1947 őszén. Mi volt, szeptember vagy október? Először látta Rómát, előszőr s utoljára. Megesküdtünk volna rá. Mentünk haza, örök búcsúval a szívünkben, reménytelen elősejtéssel az idegekben. Velencéig szólt az autóbuszjegyünk az „utolsó út"-on, onnan vonattal folytatjuk Budapestig. Csattan a zár; rácsok mögül fogunk visszamerengeni egy sugaras emlékre. S ki tudja, mennyi időt hagynak még emlékezni? Csendesen sírt. Sokáig, pontosan tudom meddig, megjegyeztem a hely nevét, olyan édes volt, ahol elálltak a könnyei. Aquapendente. Itt álltunk meg első pihenőre is, nyújtózkodtunk, a dupla fekete földerítette. Nem volt rágódó természet; gyógyírnak használtam önkínzó kedélyemre. Kevés idő múltán szemembe tűnt a szó, Aquapendente, egy magyar vers fölött. Már nem emlékszem, melyik folyóiratban. Aquapendente? Jól hallottam? Úgy Nevezik azt a kis toszkán falut, Ahol — reggel volt, kilenc óra tájt — Az autóbuszunk először megállt? Csüggedten, álmosan szálltam ki, még. Visszafájt a sötétkék, holdas ég Alján a kis narancsszin virradat, A Palatinus, bukó nap alatt, Hogy hét nap még, s szabadságom lejár, Hogy Rómából el kellett jönni már. Nem reggeliztem, feketét sem ittam. Rossz előérzet áradt tagjaimban. De hirtelen az ősz lehellete, A nap, a szél, egy csésze fekete Felvidított... ___________________________________________________________________________________ © Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 59 -