RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Hazafelé sietett. Megállt egy percre a Sabatini vendéglő előtt, végigfutott az étlapon (csak a kitűzött
példányt tanulmányoztuk, mindig az utcán, sohase bent), elment törzsmozink előtt, az volt a legolcsóbb,
vajon mennyire emelték fel azóta a száz Lírás belépőt, már a vásártéren volt, odaköszönt az ezermester
ernyőfoltozónak, beért a Via Faenzába, forró feketével kínálták a vastag kofák, megosztva vele csészéjüket,
mert mást nem tehettek a menekült asszonyért, de igen! mást is, mivel éles volt a szemük, firenzei,
nagyszívű rangadományozással marchesa francesenek, márkinőnek szólították. Átment az úttesten a
pályaudvar előtt, körülbelül ott, ahol Húsvétkor letett az autóbusz. Aztán csak állt, csalódottan, tanácstalanul.
Csukva volt kedvenc temploma, a Santa Maria Novella, zárt kapuk mögött tisztelegtek Máriának friss szülése
után, mennyezetes ágyához járulva gazdag redőzetű, pompás ruhákban a nyúlánk, illedelmes firenzei
patríciuslányok Ghirlandaio freskóján.
Ismét sötétbe borult a föld. Visszafordultam a holdnak. Az ember nemsokára eléri, meghódítja, beméri,
leméri s ha lehet, hasznosítja rücskös felhámját, az unokám rajta fog síelni barátnőivel. (Vagy gyökereket rág
az eltűnt London bozótos környékén). S onnan nézve utódaink talán végre megbecsülik és szívükbe zárják
földünket, ezt az izzó, kék oázist a kietlen, hideg űrben.
Éjjel kettőkor letett a gép. G. integetett túl a vámon, az ajtóból, ötven éves barátságunk erőt adott a
lábamnak. Megindultam a sorompó felé.
LÁZÁR oldódó halotti gyolcsba s szalagokba gabalyodva, négykézláb, vaksin kezdte a föltámadást. Mert
a lélek már holtában meghallotta a Hangot és élt, de égő szemhéja még összeragadt, s amikor görcsös
torkán áttört a csuklás, repedezett szájából omlott a nyál maga köré. Tekintete kérges lábakig ért fel,
Jézusból is csak poros lábfejét látta, csúszás közben vissza-visszacsuklott arccal az éles kavicsokra. Mit
tehetett érte rokon, barát, gyászoló nép s két nővére, mit tehetett a szeretet? Iszonyodó részvéttel nézték a
csodatett után.
Mozog az ajkatok, nekem szól a serkentés, de csak ti halljátok, biztat a szemetek: kelj föl és járj, de
körülöttem hánytatón forognak a sziklák, hullámzik a falu, hintázik a messzi Jeruzsálem, mintha tüzes
lepedőről fel-feldobva pörgetnének a levegőben. Könnyeztek az örömtől, mosoly süt a könnyeken át, hogyan
találjak vissza közétek? Lábfejtől a térdig, térdtől az ajkatokig? Mit ér a lélek igaz élete, ha nem vall már
hűséget a földnek a test? Parancsra visszaengedett a halál barlangja; a parancs volt kemény s a halál
irgalmas.
Nem ismerek Rómára. Nézem a várost — negyvenöt éve láttam először —, de halványabb a Gianicolo
domb tetejéről, mint elmosódott gyermekkori emlékem Brassóról. Mi lehelünk lelket az istenekbe, Rómába
is. Ha pislákol a test hite, vértelen kísértet az örök város. A világ valóban csak a képzetünk; Michelangelo
kupolája buborék s elpattan, ha hitét s hevét vesztve elejti fantáziám.
CÉL NÉLKÜL, gyanútlanul kezdődött a reggeli séta. Tekerődzött a mélyút, jobbkézt velem kanyargott a
Gianicolo platánlombos támfala (itt-ott merengve kikönyökölt rá valaki), balra, a beépítetlen horpadáson túl
halomról halomra hullámzott, koreográfikusan csoportosuló píneafenyőkkel a roppant Doria-Pamphili park.
Utam mentén néhány kertészet, tyúkok kotyogtak a kerítés mögött, lángoltak a gladióluszok. Bent van
Rómában a néptelen út, Viale delle Mura Aurelie s mérföldekre tőle. Kétszáz esztendeje, a lapos
Tiberisz-könyökbe zsúfolt negyed kivételével ilyen lehetett az egész város. Elszórtan egy-egy tanya, aztán
valamelyik fordulóban egy áttört, nyurga harangtorony, újabb árnyas kanyarok után egy gyöngyházfényű
kupola. Az most is megjelent, a Szent Péter templomé. Leértem a Vatikán oldalába. Balra fordultam, arra
húzott a lábam.
Rövid zsákutca, nekiütközik a vasúti töltésnek. Vatikán-város teherpályaudvara van mögötte. Az utca
elején templom, kívül semmitmondó parlagi barokk, belsejét sohase láttam. Mögötte, a különálló
harangtorony alatt, lovaglóülésben a védőpárkányon, villámgyors ujjmutogatással kiabálva morra-t játszanak
a gyermekek, ahogy édesapjuk kiabált, ágaskodó gyermekujjakkal ki-kilökve kezét, éjjel egyig, kettőig az
ablakom alatt. Mert közben egy híján elmúlt húsz esztendő; fiaikból áll ez a kölyökcsapat. Denevérek
vitorláztak annak idején a torony s a bérkaszárnya között, szólt a bagoly, ha elcsöndesült az utca. Sokáig
virrasztottam.
A nyolcas szám alatt kezdtem el hontalanságom első napját, Balestra néni hónapos szobájában.
Mondhatom persze úgy is, hogy második életemet.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 61 -