RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
meg a fogsor, vége a versnek, nincs bog a zsinegen. Nagy a kacagás, a motorizált fiatalok már nem tudtak
erről a játékról. Mikori lehet, latin vagy középkori? S vajon az Utolsó Játékost láttam? Zsebében a zsineggel,
mosolyogva elcammog, teljesült a mára kirendelt boldogság.
Későn kaptam észbe. Hogyan szólhat az a tréfás oldozó vers? Az ősi rigmus, amely épp addig tart, amíg
a gyakorlott, fürge száj elér a zsineg két szabad végéhez egy másik kézben.
Napokig hiába kémleltem a bárnál a kis öreg után. S közben nőtt, egyre nőtt bennem a nyilván kivesző
versike, — mit szalasztott el a feledékeny író! (Vagy gyűjtő). Szent Bernát himnusza a Szűzhöz sem
becsesebb. Oh dehogy, becsesebb a himnusznál; az le van jegyezve Danteban, bármikor elolvashatom.
TULEDO 'e notte. Nem Toledo, a spanyol város, hanem Toledo, az utca, éjjel Nápolyban. Via Roma a
neve, gondolom a nemzeti egyesülés óta. De konzervatív a népajak, ellenáll, visszacsúszik az öregebb
névre. Persze nemcsak ott. Találtam zugokat Bretagneban, ahol a paraszt Route Nationale helyett Route
Royale-nak, a király útjának hívja az országutat, majdnem kétszáz évvel a nagy forradalom után.
Raffaele Viviani színész-író zenés játéka (darabnak alig mondható) virrasztó figurákat, baglyokat és
pillangókat kever össze éjféltől hajnalig illékony örömök és bánatok fő vadászterületén a századvégi
Nápolyban. Kártyás úri vivőröket guappok-kal: apacsokkal, koldus házalókat és utcai árusokat elöl-hátul
kerekdeden rengő utcalányokkal, rendőröket ártatlan szerelmesekkel a Via Toledo-i korzón. Remek a római
Stabile színház stilizált előadása.
Viviani 1888 és 1950 között élt. Kisgyermek korától játszott, a szokásos, szinte törvényszerű
nyomorúságból vergődött fel színész-íróvá. Ragaszkodott a nápolyi nyelvhez, noha a fasiszta hatóságok
minden áron ki akartak gyomlálni minden tájszólást a színpadokról és nyomtatott szövegekből.
Halvaszületett erőlködés volt olyan országban, ahol az Appenninek két oldalán, nyolcvan kilométerre
egymástól azonos szavakat merőben másképp forgat ajka és torka között a firenzei s a bolognai. Nápolyról,
Szardíniáról és Szicíliáról nem is szólva. Viviani kiskirályságát örökölte aztán a helyi Commedia dell'Arteban
a de Filippo testvérpár, Peppino, a bohóc és a melankolikus Eduardo.
Átlátszó ember a nápolyi. Van benne jó adag fullánk nélkuli cinizmus, legyintő bölcsesség, mélabús
ellágyulás, bájos gavalléria és gyerekes úrhatnámság. Szeret túljárni mások eszén és szeret megríkatni, de
egyiket sem erőlteti. Viviani sokat tanult a zenés varietétől, amelyben maga is rendszeresen föllépett, inkább
attól, mint a századfordulói s ma már megavasodott olasz irodalmi színháztól; tartós frisseségét részben e
modor és sznobság nélküli stílusnak, részben a szintén nápolyi Giuseppe Griffi egy füst alatt korhű és
karikírozó, modern rendezésének köszönheti.
Engem váratlan felismerésre vezetett rá a Tuledo 'e notte. A tizenhatodik és tizenkilencedik század között
ki-bevonultak olasz földön a megszállók. Milánóban is, Nápolyban is voltak spanyolok, de csak a nápolyiak
szerettek bele a megszállóikba. Annyira, hogy kilógó fenékkel utánozni kezdték őket. Ha a nápolyi ember
toprongyosan is nagyúr, ha úgy bánik egy fél garassal, mint Dárius kincsével, ha nagystílű szertartás egy
korty fekete felhörpintése: a spanyol hidalgo kísért vissza a múltból, viselkedésük a rég eltűnt megszállók ma
is élő, népi karikatúrája. Versunkenes Kulturgut-nak, lesüllyedt kulturális kincsnek hívják a népművészetbe
alámerült európai stílusokat. De van lesüllyedő társadalmi magatartás is! Ezt rajzolta meg Viviani, ironikus
élethűséggel a Via Toledo apacsaiban. Hidalgo valamennyi, kackiásan lobogó zsebkendővel a
szivarzsebben úgy vetik oda korzózó babáikat e stricik a rendőröknek — utóvégre a szegény rendőr is csak
férfi! —mintha egy csipkegalléros spanyol helytartó szórná aranyait a suhancok közé. Mindenki boldog s ha
nem az, legalább elégedett; a nápolyi bölcsesség, amely át-átkacsint könnyes öndramatizálásukon mindig
az élet apróbb-nagyobb bajai fölé kerekedik. Úgy, hogy kicsinyítő képzővel megszelídíti a nagyokat, a
kicsiket meg egyenesen élvezi.
Az a gesztus, a hidalgóké! Sok éve történt. A nápolyi múzeumban bolyongtunk; oda hordták össze
Pompei föltárt csodáit. Egy lélek se volt rajtunk kívül a termekben. Az utcán észbekap az asszony, — hol a
szemüvege? Gondolkozzék, mikor használta utoljára? A miniatűr falképeknél. Ha valahol elhagyta, feleltem,
csakis azon a padon, ahol megpihentünk. Némi keresgéléssel visszataláltunk a szobába; nem volt semmi a
padon. Egy öreg teremőr állt az ablaknál, mélázva kibámészkodott, mintha ott se lennénk. Patyolatfehér,
habos csipkebokor virított a nyűtt egyenruha szivarzsebében. Lehetett a ruha húsz esztendős is, a
zsebkendőt megelőző este mosták ki, aznap reggel vasalták.
„Nem látott egy szemüveget a padon?" fordultam hozzá.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 149 -