RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
kötekedő csapszéktöltelék, nincs mindig állandó szállása, amikor van, adós marad a bérrel, kórházban,
bordélyban, utcai verekedésben keresd, ha üres a műterme. Így ábrázolják a század krónikásai, tisztelendő
akadémikus művészek csatlósai vagy maguk is akadémikus festők. Az ellenség.
Mást lát, aki bele is néz a priuszába. Semmivel sem rosszabb, mint a többi rakoncátlan pályatársé.
Beverte egy szállásadónő ablakát. Egy szemtelen pincér képébe vágta a forró articsókát. Trágárul feleselt az
igazoltató éjjeli őrségnek. Rátámadt a szeretője szeretőjére. Máskor egy rendőrre. Naponta sokan megtették
Rómában. Még emberölése sem volt megfontolt gaztett, inkább párbaj. Fegyvert viselt az ellenfél és
Caravaggio szintén megsebesült. Miért szúrták ki elrettentésül éppen őt?
Mert ő volt a Lázadó, mert századában ő a Tiltakozó. Ha törvénytisztelő lett volna a művészetben,
valószínűleg elnézik törvénybontásait az utcán. De a forradalmi műről gonosz, másoknál gonoszabb életre
következtettek; az „elvetemült" festőnek a független ecsetért és nem véres kardjáért kellett lakolnia. Bűnbak
volt a nagy bűnöző, egy stílustörő művészt bélyegeztek meg a kortársak és az utókor előtt. Arra még lett
volna bocsánat, hogy beledöf egy rendőrbe — ejnye, a kis haszontalan! — arra nem volt, hogy oltárképein a
mezítlábas könyörgők piszkos talppal térdelnek egy cselédlány előtt. Sem önkényes térábrázolására. Sem
szabályszegő, mesterséges világításaira. Sem arra, hogy előrajz nélkül, rögtön ecsettel támadt a vászonnak,
olyan fúriában, mintha tőrét forgatná.
Három és fél század múltán, 1951-ben csattanós elégtételt kapott. Merisinek hívták eredetileg, Milánó és
Bergamo között fekszik szülőfaluja, Caravaggio. Ezért rendezték Milánóban az életmű nagy bemutatóját.
Felmentünk érte egy napra Firenzéből. Búcsúztunk is; féllábammal az Angol Rádióban végéhez közelített az
olasz évek tündéri nyomora. Akkor találkoztam utoljára Berensonnal, az európai művészettörténet
főmandarinjával. Nem volt egyetlen irgalmas szava, közellenségről beszélt. Lángész-e Caravaggio? Az, de
kártékony, az ecset brigantija. Úgy hangzott a leszólás, mint a becsmérlő kortársaké, csak szellemesebben.
Nem hozzám beszélt, egy tisztelő kör külső szélén hallgattam leverve. Mert én bizony oda voltam a
képekért. Tévednék?
Évek múlva megfordultunk Málta szigetén. A vallettai dómban függ Keresztelő János lefejezése, amit még
a lovagrenddel folyó mézeshetekben, védelmük alatt, nekik festett. Utána is készült pár kép (félig
elpusztultak), de ez a méltó hattyúdal. Új művet láttam, akkortájt tisztította le mesterien a római Restauráló
Intézet. Sokáig merengtem előtte szótlanul.
„Emlékszik Milánóban?..."
Bólintott. Név nélkül is egyre gondoltunk, a töpörödött főmandarinra, hódoló körében.
„Ez a század olasz festménye", mondtam megrendülve s kisétáltam a dómból.
Előtte, a téren helyeslőn sütött a nap. Visszaszereztem függetlenségemet.
A GÖRÖG irodalom volt minden tartomány közül a legnagyobb, amit Róma valaha is a birodalomhoz
csatolt. Olyan hazafias bekebelező szenvedéllyel, amilyennel kormányzatilag a katonai hódításokat. Még
romanizáló képességük is egyforma e két területen, a szellemin és földrajzin. Utánzás által eszméltek
magukra, a latin faj kiaknázatlan poétai képességeire, eredetit — és milyet! — úgy teremtettek, hogy
beletörtek idegen formákba. Ha hiányzik a görög kihívás, ha nincs provokatív görög mintájuk, rendszerint
bennük se moccan fő ihletőjük, a versengés. Amazok tudnak táncolni egy hajszálhídon is, hadd lám,
tudunk-e mi, miért ne tudnék? Közhely, hogy csak a szatíra hajtott ki hazai magról, idegen oltás nélkül.
Hadifogoly vagy túsz volt számos tanítójuk az irodalomban, építészetben és bölcseletben. (Az
orvostudományt végképp rájuk hagyták.) De a kész mű ízig-vérig latin és nem csupán nyelvében.
Fokozza az utánzó-átköltő eredetiség csodáját, hogy hátrafelé néztek, a messzi múltba, félezer éve
porladó görög serkentőkhöz fordultak. Catullus magabiztos baráti köre és Lucretius, a magányos farkas két
polarizált, de egyformán meggyőző példa az aranykor elején.
Lázadásból született az elégiaköltészetük. A közízlés még javában ragaszkodik a mitologizáló eposzhoz
és verses moralizáláshoz, amikor Catullus körül egy tiszteletlen, fiatal társaság, a Város zabolátlan
aranyifjúsága szakít a rest hagyománnyal. Más az eszményük: az a szélsőségesen személyes líra, amely
Krisztus előtt a hetedik században kivirult a görög szigettengeren egy bomladozó arisztokratikus
társadalomból. Olyan ez, mintha Adyék úgy szabadultak volna fel Vörösmarty és Arany elvásott epikus
öröksége alól, hogy Ronsard és Du Bellay líráját átszűrik szenvedélyesen vallomásos, modern magyar
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 152 -