RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség
RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség
RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
CS. SZABÓ LÁSZLÓ : <strong>RÓMAI</strong> <strong>MUZSIKA</strong><br />
köszönetre visszaperelnénk. Nyomorult a férfi, önkéntes alábocsátkozás közben is titkon az ő, az árnyék<br />
segítségére számít!<br />
Korán megközelítettem alvilágom bejáratát. Bolyong egy diák Salzburgban, bolyongva lebeg, mintha őt is,<br />
mint magát a Boldogasszonyt égi sarló hordozná s úsztatná felhőkön át. Mentében bekerítik viharzó,<br />
süveges kőszentek és akrobatikus angyalok, szétpattan szorító gyűrűjük s tovább eresztik, hogy tessék!<br />
égre szegett arccal igazodjék a körben vigyázó tornyok mögött bujkáló hold után. Akkor találkozott először a<br />
diák Salzburg utcáin, a Wolfgang s a Mond See partján azzal a délnémet misztikus operával, amelynek<br />
osztrák és bajor fafaragók voltak az oltári díszlettervezői.<br />
Egy este meghallgattam a színházban Gluck Orfeoját. Nem tudtam, mi vár rám, csupán a telhetetlen<br />
fiatalkori tudásvágy hajtott. Hallgatom, hallgatom, elönt valami boldogító önkívület, leteper a zene rettenetes<br />
hatalma, szomszédom hökkenten rám-rámsandít, miért sír ez a fiatalember s ha sír, miért mosolyog?<br />
Kiszédültem a csillagok alá, nyár volt, éjfélkor is zsibongott még a város. Hívott egy üres asztalka a<br />
Tomaselli kávéház teraszán, letelepedtem, egyszer csak, percek alatt megszületett fejemben egyik korai<br />
novellám, Orpheus és Eurydike. A kávéház ma is kávéház, miért ne, 1703 óta működik, sok Énekest túlélt és<br />
sok hitvesüket. De ott ültében azt az egyet nem gyanította a legényke, hogy életalkonyán Salzburgban vár rá<br />
az alvilág bejárata, melyet képzelete messziről is folyton ostromol egy napért, egy óráért, legalább egy<br />
percért, egy percnél is rövidebb összemosolygásért s az igazi köszönetért.<br />
Egyszer Orvieto mellett, az erdős hegyoldalban, tátongó etruszk sírkamrákra bukkantunk. Megszédült<br />
aznap fenn a dómtéren, félig eszméletlenül dőlt a vállamra egy kőpadkán. Nagy volt a hőség és<br />
szomjúságában túl hirtelen hajtotta föl az odavaló, meglehetősen nehéz bort is.<br />
Csak a holtak kőágyai maradtak meg a kifosztott üregekben.<br />
„Gondolod, hogy ilyen az alvilág bejárata?"<br />
Haboztam. Pár órája elfeketült körülötte a világ.<br />
„Inkább ólmos tengerszemnek képzelem."<br />
„Nap nélkül?"<br />
„Nap nélkül."<br />
„Ne beszéljünk róla. Süt a nap."<br />
Havas az alvilág bejárata, süti a nap. Körülötte patanyomok a hóban; éjjel, holdfénynél arra üget el az őz,<br />
friss virág után szimatol a drótozott koszorúk között, rózsából, szegfűből, nárciszból csak elszórt szirmokat<br />
hagy meg a hanton másvilági etetőjének. Napos és havas az alvilág bejárata.<br />
Végét rúgta volt a tél, erőtlenül tombolva hózivatar zúdult át Salzburgon utolsó közös utunk s a temetés<br />
között. Csillámló pihével borított vendégek nyitottak be a kis eszpresszóba, ahol üldögéltem, félig révülten,<br />
félig magamnál. Egy mesés kikötőben szeretnék élni... Ott fogunk élni... Hubert Robert kikötőjében ... Hogy<br />
örvénylenek a hópelyhek a halottasház körül!<br />
Sem a pincérnő, sem a vendégek nem sejtették, mi leli a sarokban azt a leszegett fejű férfit. De alig lépett<br />
be kutyás ember, az állat ráfeszült a pórázra, húzni kezdett felém, kapart, nyüszített, úgy kellett tovább<br />
noszogatni. A kutyák, óh a kutyák mindent értettek, együtt akartak vonítani az öreg Orpheusszal.<br />
HATÁR Győző figyelmeztet Jules Renard följegyzésére kincseket tartogató Naplójában.<br />
C'est au doux climat de cette femme que je voudrais vivre et mourir.<br />
Élni és meghalni. Meghalni! Elnéző mosollyal, játszva s rendületlenül szolgálta a férfi önzését, kivéve a<br />
legnagyobbat, amely királyi gőggé álcázott kisfiús gyávasággal elsőbbséget követel magának a távozásban.<br />
Hogy még akkor, még a sztoikus búcsúnál is a méltóság mögött anyánk szoknyájába kapaszkodjunk.<br />
Az a doux climat... Puszta jelenlétével észrevétlenül megkönnyítette, hogy elviseljem nem az embereket<br />
— azokat bírom —, hanem magamat. Amióta nincs, teljes súlyommal, apámtól, anyámtól örökölt<br />
melankóliával nehezedem az özvegy férfira. Vajon hasonló nagy teher volt neki is ez a teher vagy<br />
pehelysúlyúvá tette a szeretet, amelyről Pál szól a korintusi levélben?<br />
___________________________________________________________________________________<br />
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 139 -