RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Dél felől nyílt a bejárat. Négy oldalról fal és fedett oszlopsor, amolyan kerengő ölelte körül a kertet és
halastavát; a telek magasabb északi szintjén állt a ház. Két nyitott udvar — atrium — köré épített hat
kisebb-nagyobb szoba nyugatra, hat keletre. Volt díszkút, éléstár, úszómedence; Horatius fedele alatt háltak
a rabszolgák is. Később a kertet megnagyíttatta a domb felé egy ismeretlen utód, még később a villa
átalakult télen-nyáron lakott tanyaházzá, a Középkorban kolostor épült egy részére. Szokás szerint több
réteget kellett lehámozniuk a régészeknek. Embercsontokat találtak az egykori halastóban; az volt a
szerzetesek temetője.
Nekünk a ház nagy, különösen ha magyar költőkre gondolunk, de Horatius más méretekhez volt szokva.
Mindenható barátai akkora parkokat és kastélyokat tartottak fenn, légiónyi szolgahaddal, mint latifundiális
hatalmuk tizennyolcadik századi delelőjén az angol főurak.
Szobrok álltak a kertben s a kúton, töredékük bekerült a falusi múzeumba, pár darab ólom
vízvezetékcsővel. Alakos freskók díszítették a falakat, a padlót geometrikus mintájú mozaik fedte. Itt-ott
megmaradt valami kevés. Az őr fölemeli a páralepte védőüveget, hangyák futkosnak a színes
kőszemecskéken. Kemény volt idén a fagy, panaszolja, a hangyák befúrnak a megrepedt mozaik alá s
tovább lazítják. Úgy látszik, Licenzában nem ismerik az irtószereket. Mivelhogy a hangyák bizony öt év előtt
is az üveg alatt hemzsegtek. De minek szóljak.
Délről állandó szellő legyezte a házat, északnak majdnem másfélezer méteres, patkó alakú hegytorlasz
óvta viharoktól. Pártás grófi várával Licenza s feljebb lányfaluja, Civitella úgy kapaszkodik a szűk völgy túlsó
felén a közeli oromba, mintha ma is barbár hordák, pestis, árvíz, malária elől menekülne a sanyargatott nép.
Utolsó látogatásom óta nagyszálló épült a házak elé, kilátással jó darab szabin földre.
— Ez volt a triclinium, Horatius ebédlője — mutat körbe az őr. — Mikor kint járt az angol nagykövet, ide
települt piknikezni a társaságával.
— Mit ivott, teát, termoszból?
— Bort, flaskából.
Hamiskásan csillan egyet a szeme.
— Járt itt egy dán tanárnő. Újraszentelte a Bandusia forrást. Egy üveg bort öntött bele. Borzasztó. A
vízbe!
Rájön, hogy Angliában élek.
— Dolgoztam ott, mint hadifogoly. Sörgyárban. Vit... Vit... Vit...
— Whitbreadnél.
— Ott, ott.
— Hol fogták el, Afrikában?
— Líbiában.
Nem tudom miért, olasz ember ritkán mond Afrikát; az országot mondja.
Összemelegszünk. Bent szolgált Rómában, a Diocletian melegfürdőiről elnevezett, antik
szoborgyűjteményben. De itt se rossz — nemrégen virított el, ni, az a szép gránátalmafa —, ha kicsit
egyhangú is. Kárpótlásul megszállta a hely szelleme, bökverseket, apró szatírákat ír, megfricskázza azokat,
akiknek kevés itt a látnivaló. Mit vártak, talán a villát úgy, ahogy lakta? S fürdőgatyában a költőt? Kezdek
fülelni. Igénytelen a vers, de nem rossz. S a második sem. Ismerősen hangzik, összecseng a modern római
dialektusban költött gunyoros versekkel. A múlt században Belli, napjainkban Trilussa gyakorolta e műfajt
mesterien. Belli köcsögkalapos szobra a forgalmas Garibaldi-hídnál fehérlik, Trilussát még láttam néhány év
előtt magányosan vacsorázni a trasteverei Romolo kocsmában.
— Egyszer kijött a televízió. Kérték, hogy fölvételek közben mondjam el egyik versemet.
Nyitott ingére bök.
— Nyakkendőt kötöttem hozzá.
Felbukkan egy fiatal svájci pár; úgy szaglászik a fiú, mint aki ért a latinhoz.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 39 -