RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

More documents

Recommendations

Info

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA mások a föld lakói. Attól kezdve, hogy Scipio apja, a görögverő-görögbarát Aemilius Paullus áttelepítette a makedon királyi könyvtárat Rómába, a Köztársaság nagyjai, később meg a császárok között mindig bőven akadt filhellén. Igen ám, de tiszteletük kivétel nélkül a múltnak szólt, maguk az élő görögök csak amolyan graeculi, görögöcskék a szemükben, önző, felelőtlen, önhitt, anarchista, romlott népség. Csodálatos a kulturális múltjuk, még csodálatraméltóbb azonban Róma rendtartó műve szerte a földön, sikeres, tehát isteni eredetű pásztorkodásuk más népek fölött. Ebbe a rideg ténybe a görögök, papíron a politikai tudomány és történelembölcselet nagymesterei sehogyansem tudtak beletörődni. Ami emberileg igazán érthető. Gondoljuk el példának a franciák állandó rossz közérzetét, ha könyvespolcukon Montesquieu, Diderot, Rousseau, De Maistre, Tocqueville, Proudhon, Sorel elméleti műveivel tűrniök kellene, hogy német helytartó s állandó helyőrség fészkel Belfortban, Brestben, Toulonban s a porosz törzstisztek közben egekig magasztalják Racinet! Mi lehetett a titkuk, az a rejtélyes elem, amely örökké Róma javára billentette harcok mérlegét? Nyitjára a legszigorúbb görög logika sem tudott rájönni. Mivel valahányszor e fürkésző nagy logika a hódítókkal kezdett foglalkozni, odalett az ésszerűség, felülkerekedett sértett indulatuk. Fitymálva vagy borzadozva, de mindenképpen saját fölmentésükre a Vak Szerencsének tulajdonították a titkot. Ha kihaltak is az istenek, túlélte őket Tükhé, beleszól a mindenség oksági rendjébe, számolni kell szeszélyeivel. Tehetnek a görögök akármit, érthetetlen módon Róma a kedveltje. Polübiosz másképp gondolta. Róma nem csak a szeszélyes Tükhé kegyeltje, Moira tette naggyá, a Végzet. S a Végzet bizonyos határig meghagyja szabad cselekvésünket, meghagyta Oidipusz királynak is, hogy behatoljon saját múltjába, földerítse korai bűnét, ítélkezzék maga fölött. Róma a családban, törzsben, intézményeiben jellemileg, politikailag és katonailag fölkészült fényes szerepére, világuraságát nem a véletlennek köszönheti, abból nem telik ki tartós csoda. Az Akhaiai Liga élén Polübiosz fenékig belelátott honfitársaiba, majd kiváltságos fogolyként jól kiismerte nagy és nagylelkű ellenfelüket. Magukra vessenek a görögök, ha még „civódásaikat sem mondhatják magukénak", ha elhamvadt Korinthosz, provinciális fészekké néptelenedik Athén s békét egymás között egy tisztelő idegentől remélhetnek csupán. Szomorú, józan, becsületes ember volt, csak jót kívánt hazájának, amely nagyon megnehezítette fiai számára, hogy szeressék. Távolról Bibó Istvánra emlékeztet. Stílusa csikorgó, nehézkes; elemző, fáradhatatlan értelme bűvöl el, nem a nyelvi kellem. Boncolás közben nincs tekintettel semmiféle kollektív hiúságra vagy érzékenységre, de a kaján bíró szerepében sem tetszeleg, épp úgy kerüli a bölcseletté álcázott mentegető kibúvókat, mint a fészekbe rondító apokaliptikus szidalmat. A kiút érdekli, — hol az út, amelyen egy másik nép: a rómaiak erényét saját emelkedésére fordíthatná önmarcangoló népe, kettőjük morális életközösségében? Az együttélés erkölcsi és politikai problémái megint felújultak a birodalom ezüstkorában, amelyet számos kiváló görög egyúttal hellén újjászületésnek tartott, római császárok kegyéből, oltalmuk alatt. Plutarkhosz, a hű boiótiai lokálpatrióta, aki már csak ártalmatlan sóhajjal nézett vissza a letűnt szabad városállamokra, ugyanúgy hitt Róma világhivatásában, mint a városállamok végvonaglásainak tanúja, Polübiosz, a nagy szellemi előd. „Azoknak", írja a római Camillus életrajzában Plutarkhosz, „akik az ilyen csodákba vetett hitet megerősítik és védelmükbe veszik, legfőbb bizonyítékul a Város sorsa szolgál, amely csekély és alacsony kezdet után nem juthatott volna a hatalom és dicsőség legmagasabb csúcsára az istenek gyakori és különös jelekben kinyilatkoztatott kegye és kedvezése nélkül." Vagyis természetfölötti erők őrködnek nagyságán, viszonzásul az irántuk tanúsított tiszteletért. Kijár a rómaiaknak az egyetemes uralom, saját érdemükből tartóssá vált kormányzásukban a Szerencse, olyan tartóssá, hogy átolvadt az örök Gondviselésbe. Marathónt, írja beletörődve, görög ember már csak szónok-iskolában utánozhatja s a hajdani, dicső városállamok hagyományhű polgára (amilyen ő) egyet tehet csupán: közérdekből egyenrangú barátságot ápol a prokonzulokkal. „Ha nem vesszük számításba a marathóni diadalt és a szalamiszi tengeri csatát, Plataiait és Thermopülait", olvassuk Flaminius életrajzában, „Görögország minden más csatáját önmaga ellen és saját maga leigázására vívta meg, minden diadaljelét saját szerencsétlenségére és gyalázatára emelte, s legtöbbször vezéreinek gonoszsága és összeférhetetlensége döntötte romlásba. Most pedig vadidegen emberek, akiknél legfeljebb az ősrégi rokonság halvány nyomairól és elmosódott emlékekről lehet beszélni, és akiknél csodálatraméltó dolognak kellene tartani azt is, hogy jó szóval és tanáccsal lennének Görögország hasznára, tették szabaddá és ragadták ki a legnagyobb veszélyek és fáradalmak árán a despoták és zsarnokok keze közül." Más szóval helyettük és értük rómaiak vívták meg az új Marathónt, nem is egyet. Kényes volt Plutarkhosz görög önérzete, de legtitkosabb gondolatában is lemondott már az ellenállásról, mert őseik végzetesen visszaéltek a szabadsággal. Amit ő hűvösen vet vérei szemére, arról a vele körülbelül egyidős kisázsiai Dión retorikus felindulásban beszél, tele romantikus nosztalgiával a megszépült hőskor iránt. Talán kétféle helyzetükből adódott a ___________________________________________________________________________________ © Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 92 -
CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA hangkülönbség. Egyikük mindvégig zavartalanul élt boiótiai birtokán s bajok helyett barátok látogatják, a másik, szerencsés pályakezdés után a birodalom barbár peremén bolyongó vándorfilozófus. Ő is szenvedélyes görög, mint Plutarkhosz, de kulturális gőgje a birodalom keleti, hellenizált felének a nevében reménységért már nem saját fajtájához fordul, hanem a római császárhoz, aki Herkulesként az egész emberiséget szolgálja, az ő érdeme, ha megférnek egymással a marakodó görög városok. Tapasztalatból beszélt. Két ezüstkori császár, Traianus és Hadrianus kortársa s előzékenyen kezelt alattvalója volt mindkét görög. Közvetlen nyomukban a szintén kisázsiai születésű Ailiosz Ariszteidész hódolata már szárnyaló ujjongásba csap át. Nincs többé görög és nem-görög, hirdeti dicsbeszédében, nincs bennszülött és idegen, Róma közös hazát teremtett mindenkinek. Amit mond, helyenként meglepőn emlékeztet Pál apostol levelére a kolosszeiekhez, hogy nincs többé külön zsidó, külön pogány. Ariszteidész szónoklata nem volt pusztán divatos műfaji tornamutatvány, a szép valóságot is tükrözte. Évszázadokkal a Scipiok után Marcus Aurelius személyében olyan császár őrködött a birodalmon, aki szó szerint megfogadta a római államélet számára átdolgozott sztoikus szolgálati etikát. Annyira, hogy a rárótt kormányzói kötelesség terheiről már nem latinul, hanem görögnyelvű írásokban elmélkedett ez a római Herkules. Négyszáz esztendőn keresztül a hellének java Rómában, Boiótiában, Athénben, Kisázsiában, Szíriában megpróbálta valamiképpen lerázni felséges múltjuk holtsúlyát, hogy összebéküljenek a jelennel, amely Róma jóakaratától függött. Nem volt játék ez a filozófiai elvonó kúra. Utóvégre antik viszonylatban ők emelték Chartres, Bamberg, York katedrálisát, szerezték a Roland és a Nibelung éneket, volt Shakespearejük, Calderonjuk, Michelangelojuk. De közben kivájták egymás szemét s a végén „édes római birodalmunk" biztosított nekik nyugalmat, jólétet. Leereszkedőn elfogadták s megindult köztük az acsarkodó tülekedés pretori, konzuli s egyéb római címekért. Immár egyenlő volt minden nép az egyenlőn védettek vagy egyenlőn elnyomottak vagy erővel megfékezettek között, de ezen a jogi fikción mindig átizzott önáltatásuk, hogy a görög mégis csak egyenlőbb a többinél! S a titkos fölényérzésről van egy döntő bizonyítékunk. Mihelyt lehanyatlott a birodalom, római címkórságuk alól kirobbant a lappangva izzó keserűség. Attól kezdve, hogy Konstantinosz, egy félbarbár katonacsászár áthelyezte székhelyét Bizáncba, görög lakói romanoi-nak, rómaiaknak hívták magukat, mert ők voltak az „igazi" rómaiak, övék volt az „igazi" birodalom, s a nevet egy évezred múltán még a török hódítóval is elfogadtatták, ez a forma ment át a szultán nyelvébe. (Előttem fekszik egy levél 1964-ből; nyomtatott felzetén Rum Patrikhanesi-nek: római patriarchátusnak nevezik az isztambuli — görögök számára: konstantinápolyi! — ortodox főpap hivatalát.) Nem Mekka vagy Kairó, hanem Róma volt szívük súlyosabb átka alatt; bizánci császárok és nyugatbarát főpapok békülési kísérlete mindig megfeneklett a nép ellenállásán, kiegyezésüket Rómával a birodalom végveszélyében is elsöpörte a népharag, mert ha két rossz között kell választani, hát jöjjön a pogány, elviselhetőbb a turbán, mint a tiara igája. Máig sem változtak meg; két görög mindig két hadakozó városállam. De ha valamelyikük Patraszból áthajózik a szemközti olasz Brindisibe, azt mondja, hogy megy — Európába. Vajon mit gondol? Hogy a szellemi gyarmatára? CSÖNG a telefon. A Temze-partról szólít egy férfihang. Előkertes kis házból, amelyet szikár, diákos gazdája folyton építgetve beburkolt szőkére súrolt, nemes fafaragásokkal. Pár lépés a töltés, nagy fáit már vetkőzteti az ősz. Arról a töltésről szokott rőzsét szedni bekecsben; e szokását jobbfajta angol szomszédai is eltanulták. Hasábok alá kell a rőzse, a kandallóba. Szemközt, a túlsó parton egy csapszék színes villanyfüzére rezeg- gyűrődik a víztükrön, valamivel lejjebb, folyás iránt tenyérnyi, bozótos sziget, lakóbárkák lapulnak az oldalához. Nagy ritkán kibukkan a hold. Rétre s teniszpályákra néz az emeleti két ablak, hideg fényű, acélkék ívlámpák határolják. Ott hajlik az út a botanikus édenkertbe. A csönd olyan siri, mint nálam. Vagy egy folyó fenekén. „Dolgozol?" „Nemrég fogtam bele valamibe." „Mibe?" „Azt én is szeretném tudni. Nyáron készítettem Rómában néhány jegyzetet. Aztán elkezdett kerekedni, már látom, hogy könyv lesz belőle." ___________________________________________________________________________________ © Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 93 -
Page 1 and 2:
CS. SZABÓ LÁSZLÓ _____________ R
Page 3 and 4:
A Kiadó előszava CS. SZABÓ LÁSZ
Page 5 and 6:
_______ CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMA
Page 7 and 8:
CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIK
Page 9 and 10:
Page 11 and 12:
Page 13 and 14:
Page 15 and 16:
Page 17 and 18:
Page 19 and 20:
Page 21 and 22:
Page 23 and 24:
SANTO Stefano Rotondo. CS. SZABÓ L
Page 25 and 26:
Page 27 and 28:
Page 29 and 30:
Page 31 and 32:
Page 33 and 34:
Page 35 and 36:
Page 37 and 38:
Page 39 and 40:
Page 41 and 42:
Page 43 and 44:
Page 45 and 46:
Page 47 and 48:
Page 49 and 50: CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIK
Page 93 and 94: Nem lehet, ha birtok már nincs, Se
Page 99: CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIK
Page 113 and 114: Lukács orvos Plutarkhosznak Boiót
Page 129 and 130: Rómának Róma lett emlékjele, é
Page 141 and 142: „Én ismerem." „Él még az ír
Page 151 and 152:
„Tudod-e, ki született Subiacób
Page 153 and 154:
Page 155 and 156:
Page 157 and 158:
Page 159 and 160:
Page 161 and 162:
Page 163 and 164:
Page 165 and 166:
Page 167 and 168:
Page 169 and 170:
A varázsló pápa CS. SZABÓ LÁSZ
Page 171:
show all

RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?