RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

Nem lehet, ha birtok már nincs,
Sem szijjgyártó, sem kovács.
Volt, igaz, még egy tenyérnyi:
De a rozsda és aszály ...
No, meg Homburg, s a zsidóság ...
Hanem a rang: az muszáj.
CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
HOSSZABB római tartózkodása alatt Dickens végignézett egy nyilvános kivégzést. Rablógyilkos volt a
bűnös, nyaktilóval lefejezték. Utána a gondos riporter fölment az állványzatra s döbbenten látta, hogy mennyi
a vér. Szemléletes tudósításokat küldött volna londoni lapjának a Colosseum-ban tartott ókori játékokról is.
Gladiátorok búcsúlakomája, kardélesítés, fegyvervizsgálat, ejtett és kapott sebek, megüvegesedő tekintet,
halálhörgés, holttestek kihurcolása, s mit csinál ezalatt díszpáholyában a császár? Bízhattunk volna
kiapadhatatlan, színes tollában, hiszen az ő gyermekfigurái haldokolnak leghosszabban.
Bizánc keresztény császárai betiltották a játékokat; később feszület emlékeztetett az arénában a hitvalló
áldozatokra, így hát Dickens csupán merengeni kocsikázott ki romjaihoz, holdfénynél, mint előtte két másik
körülrajongott író, Childe Harold, a világfájdalmas zarándok mezében Byron és az őskeresztény vértanúk
zengzetes bárdja, Chateaubriand. Mindketten remekül értettek a színpadi hatáshoz, mégis a francia nyert. Ő
a borongáshoz magával vitte egy borzongtató őszi naplementében haldokló kedvesét is. A legyengült nő pár
lépés után egy kőre települt, nem gyanítva, hogy ebben a tragikus történelmi keretben fog modellül szolgálni,
évtizedek múltán az öreg emlékírónak. Aki tiszteletreméltó önkultusszal még az asszony sírkövére is
rávésette saját nevét.
A Colosseum volt az érett olasz Reneszánsz egyik művészeti mintaképe. Példa és kőbánya, stílusát
utánozták, anyagát rabolták; Bramante és Michelangelo, a pápai Róma két építész fejedelme adósodott el
alkotásaiban a névtelen római vagy görög tervezőknek.
Hány ember és állat pusztult el a gyűrűben? Halottengesztelő etruszk szertartás volt eredetileg a játék,
úgy kezdődött, hogy emberáldozatot mutattak be egy friss sírnál. Roppant méretre Augustus alatt duzzadt;
századok során, a betiltásig sok millió, ismétlem: sok millió volt a felhajtás emberben, állatban. Ugyanakkor
önfeledten üldözték tilalmas vallások papjainak bűnös rítusát, az — emberáldozást! Egyszerre voltak
életvédő humanisták Galliában a druidák és Szíriában Baal szolgái ellen és a láncolatos önkivégzés ínyenc
nézői Rómában.
A játéktartás mindvégig uralkodói monopólium és kegy. Más nem is győzte volna, hiszen milliárdokat
költöttek rá. Némelyik császár unta vagy utálta, de egyik sem fújta le, még távollétével sem igen tüntetett.
Nép és ura meleg családi körré forrt össze, eggyé boronálta őket taps és fütty, már hogyne! hiszen
követelésükkel a nézők szinte a császár egyenrangú társai voltak az élet-halál osztásban. Ha már olyan jól
feltalálták a népindulat biztonsági szelepét, egyik sem hanyagolhatta el a népszerűség, sőt! a császári
„állás" kockáztatása nélkül. Ez volt a közélet folyamatos pótléka, szabályozta a politikai szenvedélyeket,
lármás, de veszélytelen csőcselékké fokozván le a népet, amely századok előtt még történelemalakító erővel
tudott jogaiért küzdeni. Róma nem hódolt semmiféle fajelméletnek, pusztán a hatalom költséges, de kipróbált
védelmére rendeztek be cézárai látványos Belzent, Auschwitzot minden idők legszebb vesztőhelyén, egy
építészeti csodában. Elsorvadt a színház, meghalt a dráma, még csepűrágó mímusok nyilvános vetkőzése,
a szabadtéri strip-tease sem tudott versenyezni a torokmetsző pengék varázsával, a vér vonzóbb látvány
volt, mint a szép csöcsök s a formás fenék. Szent Ágoston a Vallomásokban sötét dramatizáló tehetségével
elmondja, miképp hatolt a métely a fülön át egy behunyt szemű ellenállóba, akit barátai erőszakkal a nézők
közé vonszoltak.
„A küzdelem egyik fordulatánál, mikor a közönség tapsvihara heves izgalomba hozta, engedve a
kíváncsiságnak és hiú módon azt remélve, hogy bármi történt légyen, megvetése a látványon is
győzedelmeskedni fog, egyszer csak kinyitotta szemét, s ekkor súlyosabb sebet kapott a lelke, mint annak a
teste, akit látni akart, és nyomorúságosabban bukott el, mint az, akinek elbuktán felcsattant a taps: a taps,
ami fülén hatolt be és felpattantotta szeme zárát, hogy rajta keresztül érhesse találat, és miatta sújtsa
vereség addig is inkább csak vakmerő, mint állhatatos lelkét, melynek éppen az volt a gyengéje, hogy
magában bízott, pedig Benned kellett volna bíznia, Istenem. Mert alighogy a vért megpillantotta, nyomban
eláradt benne a kegyetlenség mámora, és nem fordult el, hanem odaszegezte tekintetét, és habzsolta a
tébolyt, és belefeledkezett, és örömét lelte az ádáz öldöklésben, s valósággal megrészegítette a vérszomjas
szórakozás. És már nem az volt, aki odafelé menet, hanem csak egy a tömegből, amelyikbe keveredett,
méltó cimborája azoknak, akik odacipelték!"
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 85 -