RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
egymással levelező, bensőséges kicsi körökben, a közélet peremén. A csendes élet filozófiája volt,
szektásan összetartó hívek számára.
Amit Vergilius hozzátanult korai emlékeihez, azt Görögországból s a félsziget görög feléből szerezte,
meghonosítván latinul, ami Nápolytól lefelé már századok óta virult egy nagymúltú, kifinomult nyelven. Idő
kellett hozzá, hogy a megmilliomosodott római parasztok és népverő katonák nyelvükben és lelkükben
megérjenek e nagy költői műtétre. Éppen akkor érkezett el az ideje.
A hatalmasok érdemére szól, hogy Vergiliustól várták el a tettet, mikor kiderült roppant tehetsége az első
próbálkozásokból. Halála után kétezer évvel is még egyre feszegetik pásztori álarcait: vajon ki mindenki
lappang alattuk, hány ismerősét rejti egy-egy idillikusan csengő görög név, egyet-e, többet-e? Az igazság az,
hogy sznob baráti körében, ahol tartózkodó, makacs önérzettel mozgott a sötétbőrű, félszeg, magas
fiatalember, álarcot viseltek nemcsak óvatos költő-társai, hanem a pártfogó hatalmasok is. Maecenas, a
született diplomata és széplélek éppen úgy, mint Asinius Pollio, a hadvezér és műkedvelő drámaköltő,
Alfenus Varus, a verselő konzul és földbiztos s maga Octavianus, a tisztelettudó, álszerény olvasó,
hamarosan élet és halál ura Gibraltártól a perzsa határig. Viselték hol önvédelemből, hol görögös
műveltségüket fitogtatva, sőt mágikus szándékkal is, ősi rítusok és helyi néphagyományok szellemében, új
Dionűszosznak, Apollónak, Ozírisznek vagy a latiumi Faunusnak álcázva. Mintegy féltucat jól felkészült latin
Szabó Lőrinccel maga körül, ez a társaság vitte előre a költészet ügyét Rómában. Szerencsére — s örök
szerencsénkre — választottjuk, Vergilius, aki eleinte habozott, hogy filozófus legyen-e vagy költő, végül
halála percéig vállalta a lángelméjére hárított feladatokat, noha egész lénye ellenszegült a feladatokban
gondolkozó, hivatástudatért hevülő sztoicizmusnak. Életművében mégis a sztoikusok akarata győzött:
hadviselő világszervezőké, akik értettek a könyvekhez s a görög vershez is.
Ha vállalta, megvédte amit vállalt a beteges és szemérmes ember. Úgy élt a versnek, mint egy szerzetes
Isten szemléletének. Fanatikusan védelmezte műve körül a békét, műve javára a nyugalmat. Lassú munkás
volt, de ernyedetlen, a halálos önemésztésig. Nem tudjuk, hány évbe telt, legalább ötbe, amíg 33 éves
korára saját ítélőszéke előtt is elkészült az Eclogák 828 sorával; igaz, hogy azóta se bírta kikezdeni az idő.
De tudjuk, hogy hét évet követelt második műve, az aránylag rövid Georgica s tizenegyet fordított az
Aeneisre, amely így is félbe-szerbe maradt. Még három esztendőt szánt volna rá, ha tovább él. Úgy tervezte,
hogy kiadása után visszatér a filozófiára, ott folytatja, ahol abbahagyta a diák. Ez történt volna-e csakugyan?
Emberi fajunk örök fáradozása, sóvárgása és keserű nagysága kimondatlanul benne van már a tíz
Eclogában, az Aeneisben aztán lelke gyökeréig átjárta Vergiliust a szánakozó szomorúság, mialatt hősével
végighányódott az isteni rendelés útján egy öldöklő, hazafias hivatás teljesítésében. Vállalta Róma
küldetését s elévülhetetlenül megénekelte, de beleremegett e küldetés árába; Róma eszméje felülkerekedett
a vér- és agysejtjeiben hordott kelta, etruszk és görög elődökön, de nem némította el őket. Egy világállam
sztoikus hivatásáról énekelve, a feladat végén fel akarta újítani ifjúkori tűnődéseit a jámbor és bölcs élet
szabályairól. Ez a gondolat rejtőzhetett meghiúsult visszavonulási szándéka mögött. Mert tervei elé vágott a
korai halál, ötvenegy éves volt, amikor visszaszállították görögországi tanulmányútjáról. Halálos ágyán
elégetésre ítélte remekművét a kötelességtudó honalapítóról és meghagyta, hogy Nápolyban temessék el.
Talán, mert nincs a világon jobb illatú temető; közönséges fűje is kakukkfű, ahogy Bródy Sándor írta az
egriről. Csak második kérését teljesítették. A nápolyi népképzelet ezúttal se volt rest, nagy halottjukat
századok múlva, a Középkorban költőből varázslóvá ütötték: ő, bizony éppen ő építette tojásokra a várost a
szultán lányának; egy csalafinta léggyel — maga csinálta bronzból! — elűzte a legyeket; csinált örökzöld
kerteket, meg szoborspicliket, akik idejében elárulták a császárnak, ha lázadásra készült valamelyik
tartomány. Egyszer tudtak rajta kifogni, az is egy beste szépasszony volt. Csak félig húzta fel kötélen a
földről egy ládában a légyottra, aztán hagyta, hogy bent kuksoljon reggelig. De szörnyű is volt a varázsló
bosszúja! Hogy miből állt, az a mese már Boccaccio tollára illene.
Par femme fut Adam deceu
Et Virgile moqué en fu ...
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 27 -
2.
Vergilius egy harmadik századi görög költő, a szirakuzai Theokritosz pásztori verseinek latin változatával
tűnt fel. Barátait is foglalkoztatta ez a hódítás egyik nyelvből a másikba; ő az áthasonításánál rögtön
megteremti a műfaj tökélyét. Olyanféle csoda történt, mintha Szabó Lőrinc, kitörve Babits és Tóth Árpád
mellől fordítói hármasszövetségükből, átköltötte volna magyar értelmű, önálló remekművé a modern