RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Thietmar, merseburgi püspök, az egyetlen korabeli tanú, egy kiemelkedőn hiteles krónikaíró följegyzését
a királyavatásról kétféleképpen lehet érteni. Tulajdonítható a tett a császárnak és tulajdonítható a pápának,
a helyes olvasás majdnem bizonyosan az, hogy István a császár kegyéből és biztatására a pápától szerzett
áldást és koronát. * A szent királyról szóló Nagy Legenda körülbelül egy fél század múlva annyit mond, hogy
„miután meghozták az apostoli jóváhagyó levelet. .. elnyerte a királyi címet és olajkenettel történt felavatás
után az országló méltóság koronájával szerencsésen megkoronáztatott."
Föltehető, hogy Thietmar korábbi szövegének ismeretében cifrázta ki Hartvik, sokáig a fő írásos kútfő
koronaküldéssé a Nagy Legendának ezt a részét. Akárki volt is ő, hitelességében már a Kiegyezés-kor nagy
történészei kételkedtek. S az utolsó fél század óta még többet, tízszerte többet tudunk a propaganda
lélektanáról. Legendája egy magyar király felszólítására készült, a pápa és császár között dúló, vad
invesztitúra harc melegében. Egyformán jelentős a rendelő s az időpont. Mivel István közvetlen trónutódai
országuk területén a pápa teljhatalmú helyetteseinek tekintették magukat (nem minden súrlódás nélkül),
Hartvik írása: királypárti irat, hatalmukat öregbíti; azzal pedig, hogy a koronaküldés kibővített történetében
egyoldalú világhatalmi tettet vetít vissza II. Szilveszterre, csak őrá: pápapárti pamflet, így is, úgy is
hallgatólag császárellenes.
Van a koronázásról egy negyedik szöveg is, VII. Gergely levele Salamon királyhoz; ebben már
éppenséggel Szent Péter hűbérese a király. A megtisztult pápaság világuralmáért viaskodva, Gergely
önigazoló értelmet olvasott bele a közelmúlt emlékeibe és ódon iratokba, révülten még kitalálásoktól sem
riadt vissza ez a tisztaszívű ferdítő. Levelének legföljebb annyi a súlya, amennyi egy vezércikké az
Osservatore Romano valamelyik harciasabb (azaz régi) évfolyamában. Marad forrásnak Thietmar, aki
kétféleképpen olvasható s a Nagy Legenda, amely hallgat a koronaküldésről.
Ez a hézagos bizonyíték könnyítette meg, hogy a felfuvalkodott bronz sas árnyékában elmérgesedjék a
vita nemcsak a korona, hanem a szinte párhuzamos lengyel és magyar avatás körül. Istvánt 1000
Karácsonyán koronázták meg. Tavasszal III. Ottó felvonult volt a lengyelek közé Gnieznóba, érsekséget
alapított a vértanú Adalbert teteme fölött s ugyanakkor pápai közbeszólás, sőt vallásos szertartás nélkül
Boleszlót, számos német országnagy mintájára kinevezvén római patríciussá, azaz munkatársának,
felruházta a hatalom jelvényeivel, lándzsát és diadémot adott neki.
Mi a különbség akkor István és Boleszló között? Semmi lényeges az egyik vitázó szerint, ha Thietmar
szövegét a magyar királyavatásról császári cselekedetnek olvassuk; István koronája ugyanúgy egy
világuralkodótól származik, mint a keresztény hitre frissen áttért szláv fejedelem rangja. Óriási a különbség a
másik fél szerint; a lengyelt hűbéresének, országát örökölt hűbéri birtoknak tartotta a császár — (a
kódexfestményen is hódol neki Sclavinia!) —, Istvánt viszont nem, őt csak támogatta „kegyével és
biztatásával" a pápai áldás és korona elnyerésében.
Kettőről feledkeztek el az égő ketrec vitázó foglyai. Az egyetemes igényű két világhatalom rövid,
ökumenikus összjátékában elhalványult a császáreszme mögött lappangó hegemoniális Drang nach Osten,
a német rendcsinálás. Ottó és Szilveszter lélek szerint egy emberként cselekedett, szellemük együtt volt
Gnieznóban is, Esztergomban is. Van rá egy főbenjáró bizonyítékunk: megelőző levelezésük Rómáról. A
másik, amiről elfeledkeztek, a holttest. Ha Adalbert csodatevő tetemét nem ott, hanem Esztergomban
hántolják el, nincs az a pápa, aki meggátolja (de miért is tette volna?), hogy a misztikus, fiatal császár,
Adalbert odaadó bámulója, érsekséget alapítandó magyar földre zarándokoljon s a házigazdát a helyszínen,
Krisztus helytartójaként a hatalom jelvényeivel kitüntesse. Nem tette meg, de megtehette volna.
Persze a buzgó kegyeletbe ezúttal is beleszövődött a politikai gond. Határai védelmére III. Ottónak
Lengyelország volt a fontosabb, mert sérthetőbb terület. Apja szinte utolsó leheletéig kevés sikerrel küzdött
lázadó pogány törzsek ellen azon a tájon. Tűztengertől Quedlinburg és Magdeburg félhetett az Odera felől,
nem Regensburg és Passau a Lajta túlsó partjáról. Ahogy elődje, a fiú is rászorult keresztény szövetségesre
a szláv fajtából, akármilyen kétes volt is a magukat függetlennek érző-valló lengyelek hűsége. (Hiszen
Boleszló eredetileg igazán nem a császárnak szerezte vissza gyilkosai, a pogány poroszok keze közül a
csodatevő holttestet, hanem presztízsből, magának, hogy a terület- és hatalomgyarapító játékban legyen
egy nagy mennyei ütőkártyája!) A magyarokkal viszont nincs többé gond a Lech mezei vereség óta,
megbékéltek, okosodnak, olyannyira, hogy fejedelmi sarjuk kiérdemelte egy német hercegkisasszony kezét.
* Így szól a homályos rész: Imperatoris ... gratis et hortatu gener Heinrici ducis Bawariorum, Waic in regno suimet
episcopales cathedras faciens coronam et benedictionem accepit.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 50 -