RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Évezredek óta folyik Rómában a szemfényvesztés a vízzel. Olyannyira, hogy a zarándoknak is
Neptunhoz kell folyamodnia a Trevi kútba dobott filléreivel, ha vissza akar térni a város megszentelt
küszöbére. Hogy aztán hiába forgassa a csapot, húzza-nyomkodja az öblítőt.
SANTA MARIA MAGGIORE, az antik ión oszlopmenet s a felső ablakok közé illesztve, a templomhajó
két oldalán keretes mozaiksor, ótestamentumi jelenetek az ötödik század első harmadából. Az egyiken
katonák veszik körül Jerikót, kerek pajzzsal, tarajos sisakban. Jozsué zsidó seregét csak római légiónak
tudták elképzelni az őskeresztények.
Ráháb, a parázna asszony áll a kapu fölött, ő bujtatta az ostromlók kémeit. Éppen omlik kifelé a városfal.
Jeruzsálemből leereszkedve a Jordánhoz, pár év előtt láttuk a romjait. Orrán felejtette a bifokális
szemüveget s egy ásatás szélén a lépcső mellé lépett, a tátongó, köves mélységbe. Utánam kapott,
megindult alattam a törmelék, vele zuhantam, átbukfenceztünk egymáson.
Felültem, felült. Vérzett a homloka, arca, válla, könyöke, combja, éles kőszemek tapadtak sebeibe, a
felhorzsolt bőr alá.
— Megütötted magadat? — kérdezte.
S kábultan mosolygott, amikor látta, hogy rázom a fejemet.
SANTA COSTANZA, a Via Nomentana végén, az immár körülépített tenyérnyi oázisban, amelyet
valamikor csak bőrét kockáztatva kereshetett föl a zarándok. Utonállók lapítottak a katakombák és távoleső
kegyhelyek táján.
Eredetileg Nagy Konstantinosz egyik lányának volt a mauzóleuma az oszloppárokkal tagolt körtemplom.
Szüret folyik a külső gyűrű boltozati mozaikján, pucér baccháns kölykök himbálóznak, madarakat riasztva az
indákon, ökörpár húzza a fürtökkel rakott, kétkerekű szüreti kordét.
Egy másik asszony fedezte föl sok év előtt magának és kamasz fiának ezt a keresztény értelmű pogány
ünnepet a negyedik századból. Táskájában római tanrendemmel. Nem állt rajta a Santa Costanza, kiesik
minden útból! Mégis rátalált.
Mi csalogatta ide? A csillámló márványmadárkák csiripelése? Vagy a szőlőszedő kis bacchánsok
sivalkodása? Ez is, az is a földi öröklét magas rezgésű hullámán, amit nem hall a fül, de felfog a test.
Álltam két elvesztett asszony árnya között, egyedül, a gyönyörűségtől fennakadt szemmel s észrevétlenül
könnyekre fakasztott az öröm. Mennyi surrogó madár lesz halálunk után is, mennyi szemezgető páva,
szalagos borostömlő, kicsattanó gránátalma, mennyi, de mennyi szüret lesz még! Muzsika szólt, halálomon
túl, valahol a jövőben, húzták a lányunokám lakodalmán.
VÉGY PÉLDÁT Rómáról. Nem törődik a múltjával, annyi a súlya, mint egy madártollnak.
Átmegyek a Garibaldi-hídon. Jobbkézre az Aventinus hegy, tanultam az iskolában, balkézt a Forum
nyúlványa, feleltem róla latin órán, fel az Aventinusra, balkézt a Palatinus háta, ismerték a római költők,
szemben a Caelius hegy, tele őskeresztény emlékkel. Előre, a sírokon át!
Itt van és nincs itt a múlt, a holtak élnek az élőkkel, az élők élnek maguknak. Az egyensúly csodája ez a
város, eleven örök perc, időtlenség és egyidejűség. Csak a benzingőz új, a tülekedés a régi, Maecenas
házába menet ez taszította, sodorta, sodorta el lábáról Horatiust.
A letűnt pápai Róma naivan cinikus optimizmusa működik a gondűző, gondtalan, vad és vidám hajsza
mögött. Az a felszínes őshit, hogy ha betartják a rítusokat, övék a mennyek országa, eleve örök üdvösségre
van ítélve a római ember. Pokol csak a böjti szentbeszédekben van: kötelező fenyegetés, amit Húsvét előtt
megkövetel a néphagyomány. A valóságos pokolba a protestánsok jutnak, talán azok sem. De a milánóiak
mindenesetre.
Menekülni akartam az első negyvennyolc órában. Hogy megromlott a város! Megromlott-e csakugyan?
Mindig romlott volt és romolhatatlan. Hiába fújnám, nem száll el Michelangelo kupolája, mint a buborék.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 72 -