RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Sok mindent meggyóntak a rómaiak, de a névtelen Pasquino — talán éppen Du Bellay borbélya, Péter —
e rövid vers szerzőségét Pál életében nyilván sohasem. Halála után talán el is kérkedett vele, mikor a pápa
ledöntött szobrát, zsidó sipkával a fején (hogy jobban megszégyenítsék), a folyóba hajították.
KÉT RÓMAI szonettciklust írt Joachim Du Bellay; Les Regrets: Panaszok a szatirikus, második
gyűjtemény címe. Polcomon áll, hosszú mellőzés után csak most nyúltam föl érte megint. Kézírása az első,
amit látok. „1940—1950. Köszönöm." S a neve.
Hát ez volt a francia verskötet, amivel szegénységében, már kacagtató szegénységben megajándékozott!
A két évszámból kitaláltam az alkalmat is; évfordulóra adta.
1940 májusban Donizetti vígoperáját, A szerelmi bájitalt közvetítettük a firenzei zenei ünnepekről a
Magyar Rádiónak. Akkor történt, hogy kezdés előtt kötélhágcsón leereszkedve a zsinórpadlásról, majdnem a
színpadon ácsorgó Gigli fejére léptem. Kár lett volna, olyan szívhez szólón énekelte aznap este az Una
furtiva lacrima-t.
Készült egy másik fölvétel is. Fiesole sasfészkéből átszálltunk Firenze véres ragyogású múltja fölött a San
Miniatora. Az etruszk bölcsőtől szemközt ama dombra, ahol Michelangelo kiépítette bámulatos
erődrendszerét a bekerítő császári és pápai zsoldosok ellen. De Brutus az Arno partján is elbukott; örökre
megdöntötte a büszke patrícius köztársaságot a nagyhercegek bürokratikus zsarnoksága. Tíz évvel e
közvetítés után Fiesole és San Miniato között, „az átkozott és szerencsétlen Árok" partján kezdődött el
emigráns életünk. Abban a városban, ahonnan Dantet az ellenpárt, Michelangelo önmagát száműzte.
Nekünk menedékünk lett. És kenyéradónk „két szín" alatt.
Megmaradt néhány olasz barátunk a közvetítés idejéből, egyikük beszerzett kisegítőnek egy utazási
irodába. Szentév volt, keresték az idegen nyelvek fekete piacán a spanyolul vagy angolul tudókat. Német
turista akkor még mutatóban sem akadt. Beálltam a pult mögé, ő varrt otthon, a Teatro Nazionale
díszletfestője meg egész jegycsomót nyomott a markunkba egy bárpultnál a zenei ünnepekre. Caro amico,
non ti posso dare altro che pane spirituale, csak lelki kenyeret adhatok neked, mondta mentegetőzve s még
a feketét is ő fizette.
Valahogy meg kellett örökíteni ezt a váratlan áldást boldogabb múltunk tizedik évfordulóján. Egy
könyvesboltban böngészve, fölfedeztem a Panaszok olcsó, de megbízható kiadását. Ez legyen az ajándék,
vegye meg „egy boldogtalan emigráns költő panaszait a halovány romoknál". Tréfálsz, — éppen ezt? Igen,
épp a balga franciát, aki nem lelte helyét mindnyájunk hazájában, Rómában, négy évig sem bírta ki honvágy
nélkül. Még hozzá én is úgy éreztem, hogy kicsöppentem a bandából, akárcsak ő, mellékszínpadra
szorultam. Irodalmunknak persze a hazában sem volt fő színpada akkor; Kónya és Kuczka énekelt a rivalda
előtt.
Menetjegyet árult, valutát váltott az iroda. S árult jegyeket a májusi fesztiválra. Rómán kívül szentéve volt
Verdinek is, készültek a Don Carlo csonkítatlan felújítására. Már húzásokkal, rövidített formájában csodáltam
Budapesten. Hírek keringtek, hogy nagy diadalra készülődik a firenzei színház, elkapott az újsütetű
lokálpatriotizmus, fölcsaptam amatőr kirakatrendezőnek.
A szomszéd régiséges kölcsönadott egy elefántcsont intarziás, barokk húros hangszert, díszlettervező
barátom ellátott színes jelmezvázlatokkal. Megvettem reprodukcióban Boldini kackiás mellképét a cilinderes,
hószakállú muzsikusról. Először látta a festményt a tulajdonos, el volt ragadtatva. Hízelgett neki önkéntes
felajánlásom is, ezt az irodának vette, csakugyan az irodának?! — s ráduplázott a költségre, omlós
vörösbársony takarót terítettünk a képek alá. Ácsorogtak a kirakat előtt, volt aki beszólt, dicsérni. Sugárzott a
gazda, orra hegye is kultúrától fénylett, azt hittem, hogy Firenze kincsőrzőjeként már rég magának
tulajdonítja az ötletet. De egy napon fürkésző mosollyal megállt előttem. „Látta a Signora a mesterművét?"
Olasz volt, családi eseménnyé kellett avatni a kirakatrendezést. Meg is örökítette, alig álltunk a boltajtó elé,
kattant a fényképezőgépe.
Elérkezett a felújítás. Ünneplőbe öltöztünk, csuklójára csatolta ékköves karkötőjét. Ritka szép biedermeier
ötvösmunka volt. Könyvekből megtudtam azóta, hogy operatörténeti eseménynek számít az a nap. A karzat
kőpadjára szóltak a jegyek, csak bérelt párnán lehetett kiülni az öt órás előadást.
Csillagos ég alatt, szótlanul ballagtunk haza. „Nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre
nyomorban..." Vajon igaz Dante kifakadása? Megittasulva a zenétől, szótlanságunkban is boldogan
emlékeztünk 1940-re. S hogy szerettük az úton hazafelé Firenze zárkózott utcáit! Éjjel, kihalva főúri
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 123 -