RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Egy másodrangú, gáláns verselő és szalonfilozófus, a Rómában lakó, görög Philodémosz volt közvetlen
forrása. Tőle vette át az epikuroszi tanokat, de nem majmolta a forrás frivol hangját. S átvétel közben maga
az eredeti bölcselet is elképesztő alakváltozáson megy át. Egy magasfeszültségű, magányos látnok adja elő
a rokonlelkek közt csendesen viruló, társas nyugalom és belső derű tanait; a halálfélelem ellen írott,
többezer soros versen keresztül hol elhalkulva, hol harsogva zúg az elmúlás roppant orgonája; nyugtatásul
haláltáncokat fest, a rómaiakra gyakran jellemző tragikus életérzéssel. Mintha Turner ecsetje az ember és az
elemek öldöklő harcára hangolná át egy meghitt muzsikájú, rokokó kerti ünnep variációit.
Gondolkodjon akárki tehát úgy, hogy sose múlik
el sem az ég, sem a föld, s ép létünk biztos örökre,
gyakran azonban a ránktört vész maga készti szivünket
attól rettegnünk titkon, hogy a föld ki ne csússzon
gyorsan alólunk, és elrántva ne hulljon azonnal a mélyek
mélyire tüstént, minden tárgy és lény vele hullván,
és rommá ne omoljon a mindenség nagy egésze.
Furcsa vigasz. Elemében Lucretius, a lélek orvosa akkor van, amikor földrengéseket és
vulkánrobbanásokat ecsetel; ősemberi rettegésünk és fölösleges bűntudatunk kiirtására makacsul orrunk alá
törli, fülünkbe dörgi a mindenünnen várható világomlást.
Nézd legelőször a tengereket meg a földet az éggel,
ennek a három jellegű, három testnek, e három
annyira eltérő alakú és alkatú lénynek
egy nap vet majd véget, Memmiusom, s a világnak
roppant gépezetét egy nap rombolja halomra.
Nem minden bölcs hal meg szenvedélymentesen. Empedoklész — szól a legenda — az Etna égő torkába
ugrott. Állítólag öngyilkossággal végezte Lucretius, a filozófus költő is. Gyanús a hír ősforrása: egy korai
egyházatya. Mivelhogy azok a szentemberek még olyannak sem bocsátották meg az istentagadást (a pokol
tagadását meg éppenséggel nem), aki pogány démonok ellen fordult, az ő létüket tagadta. Lucretius ateista
volt, csak rossz vége lehetett. Ráadásul egy asszonyi állat miatt!
Catullus és Lucretius személyes ízű, latin művé formálta át görög kölcsönanyagát. Mint a Scipiok, mint
Julius Caesar, nagy bekebelező mind a kettő. Általuk, majd Vergilius és Horatius, két birodalmi annektáló
által kétszeres őseink az ógörögök, eredeti alakjukban és romanizálva. Berlioz mondása jár az eszemben,
„olyan rég együtt élek e félistenek fajtájával, hogy érzem: nemcsak én ismerem őket, ismertek ők is engem."
Önző és megilletődött hódolás egyszerre; rajongásában fölteszi porladó lángelmékről, hogy előreláttak
minket, élőket, a mindenkori élők nemzedékét.
Nem a holdon. Egy asszony s a halálfélelem szolgaságában.
OSTIA antik kövei, víg együttélésben az odatelepített, sokfajta szép fával. Jogilag önkormányzati kikötő
volt, valóságosan a császári Róma tengerpartig nyúló, külső kerülete. Tömte, mind tömte a világváros
gyomrát importált eleséggel. Valami hetven kereskedelmi és szállító testület ügynökei működtek a hatalmas
színház mögött fekvő, zárt téren, a börzén. Az irodák figurás-feliratos mozaikpadlóin ma is olvasható, hány
országból.
Rómát maguk alá temették a sorozatos rombolás törmelékei. Nem ott, hanem Ostiában jött rá a régészet
a középosztály lakásviszonyaira. Feltárásáig (ebben a században) Pompei volt a megtévesztő példa.
Megtévesztő azért, mert érintetlenül szunnyadt a hamupólyában; magát egy ókori napot, magát az ókori
állapotot lehetett tettenérni. A római ház, a domus — mondták, a Vezúv áldozatát szemlélve — befelé
fordult, az atriumra s a zárt oszlopos kertre. Csakhogy Pompei villaváros volt, keveseknek jutott
osztályrészül olyan kényelmes, jómódú élet, mint lakóinak. A gazdagok otthona valóban „introvertált" ház,
háttal-fallal az utcának. Lyukakban, odúkban laktak a proletárok és rabszolgák. E két véglet között
„extrovertált" lépcsős-emeletes bérházban az átlag római. Ostia világosított fel.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 154 -