RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Ha fajra s bátorságra egyforma is a két apostol, helyénvaló volt a következetesen elütő tipizálás.
Jeruzsálemtől Rómáig Péter mindenütt talált barátságos zsidókat, kézről kézre adták, szállásolták, ellátták
az új tanításhoz húzó hittestvérei. Nem így Pál. Őt gyakran kikergették a zsinagógákból, lehurrogták,
elverték. Ilyenkor kiállt a piacra és görögül folytatta görögöknek, amit hiába magyarázott felbőszült rabbik és
volt farizeustársai előtt. Szabadon közlekedett nemcsak a világbirodalom útjain, de a két fő diaszpóra,
görögök és zsidók nyelvében is. Tűzből jeges vízbe, jeges vízből tűzbe lépett. Ha a zsidókkal
„törvényszegései" miatt csapott össze, a görögök mindenestül gyűlölték a fajtáját. Izzó antiszemiták voltak
Keleten, csak Róma bírta fékentartani a hellenizált nagyvárosokban zsidó szomszédaikra fenekedő
indulatukat.
Pál maga is nagyvárosi ember. Míg Jézus hasonlatai szinte egytől egyig földművelő vagy kézműves
életre utalnak, az övéi a stadionra, színházra, törvénycsarnokra s a piacra. Népi szókincse volt az egyiknek,
urbánus a másiknak, a kettő később egyesült az Újszövetségben.
KÉT NAGY diaszpóra élt a római birodalomban, szétszórva Gibraltártól Babilonig, a görög s a zsidó. Az
összlakosság hat-hét százaléka zsidó a császárkor elején, helyenként több, Alexandria népének például
egynegyede. Félszázezren lehettek Nero alatt a milliós Rómában, volt számos zsinagógájuk, katakomba
temetőjük. A hétágú gyertyával és Cupidokkal ékes sírkövek felirata szerint egymás között valószínűleg
görögül s nem latinul beszéltek, bizonyságul, hogy a hellenizált Keletről települtek be. Nem számított a
nyelvük; előkelő vagy tanult római ember maga is tudott görögül, a közösség belső életét meg nem
bolygatták. Magatartásukra a Horatius-i szatírák enyhe csipkelődése jellemző, nem Juvenalis gyűlölködése.
Nyereség volt a rómaiak szemében, használt a birodalom sima belső forgalmának, hogy a nagy zsidó
diaszpóra összetartott a mediterrán medence körül s a hátországokban. Vallásuk főleg a nőket érdekelte,
Nero szerelmét, Poppea Sabinát annyira, hogy ok nélkül prozelita hírébe keveredett. Amikor a fiatal
Josephus Flavius, judeai megbízottként ki akarta járni a császárnál néhány elfogott papjuk
szabadonbocsátását, itáliai földre lépve rögtön összebarátkozott egy zsidó színésszel. S a színész Poppea
útján elintézte az ügyet, emberünket még dúsan meg is ajándékozta a császárné.
De a térítéstől el voltak tiltva. Augustus állítólag e vád alapján parancsolta ki őket egy időre Rómából. Más
oka lehetett az újabb kitiltásnak Claudius alatt. Két forrás is említi, az Apostolok cselekedetei és Suetonius
császáréletrajza. „A zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából", jegyzi
föl a történetíró. Impulsore Chresto, — miféle Krisztus bujtogatására? Hiszen rég halott volt, egyébként sem
járt a fővárosban. De akkortájt történhettek az első összetűzések Torah-hű zsidók és Krisztus követői közt.
Pogányokra kiterjedő missziós működése miatt Pált megintette már a jeruzsálemi gyülekezet, amely eleinte,
Jakab konzervatív vezetésével ragaszkodott a Templomhoz; gondolható, hogy mennyire gyűlölték a szigorú
ortodoxok. Vallási villongás tört ki, ahol csak megfordult a viharkeverő apostol. Már pedig kultusznak,
szektának, istennek, istennőnek addig volt hatósági engedélye, amíg nem járt rendzavarással. Ruhe und
Ordnung! Akármennyire tobzódtak a parvenű fényűzésben, a rómaiak az Ókor poroszai. Viselkedésük
elképesztőn változott az alávetett nép viselkedése szerint; lehetett olyan civilizált, mint századunk elején egy
brit alkirályé Indiában s lehetett olyan bestiális, mint Középeurópában egy hitleri Gauleiteré a második
világháború alatt. Népirtástól sem riadtak vissza.
Kegyetlenül elbántak a vallásos zsidó nacionalizmussal is. Keserű paradoxon, hogy a „választott nép"
jobban élt a diaszpórában, mert ott erélyesen megvédte a római hatóság mindenféle (főleg görög)
gyújtogatás, fosztogatás és szurkálások ellen, mint a leigázott ígéret Földjén, a hazában, ahol rögtön
fölfeszítették, ha fegyverrel próbált szabadulni ugyanettől a hatóságtól. Nem állt elhagyatva az idegen
hatalom: tíz zsidó közül nyolc-kilenc az együttműködő főpapokat és templomi pénzváltókat is Rómához
számította. Csak önnön szemében tündökölt a papi kaszt, mint az Úr pásztora, a többiek az Úr árulóinak
tartották e „népmentő reálpolitikusok"-at. Akár jól állt a kollaboráns társaság szénája a császárnál, akár
rosszul, mindenképpen az idegen helyőrség védelmére szorult.
Vallás és politika végzetesen összefonódott a messiásvárásban s a négy éves Nagy Háború
megsemmisítő végén, 70-ben Róma a politikai lázadás miatt a vallásra is lesújtott. Jeruzsálem elhamvadása
után hadizsákmányként diadalmenetben hurcolták végig azokat a százszor szent templomi tárgyakat,
amelyekhez egyébként tisztelettudó közönnyel sohasem nyúltak volna.
Modern történelmi regényekben és novellákban jómodorú, mértéktartó, ironikus úriember egy római
helytartó. A Palesztina fölé kirendelt főtisztviselők többsége azonban durva, korrupt, silány bürokrata volt.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 99 -