RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Míg a megelőző térítések akarva-akaratlanul kiszolgálták a keletre törő, középkori germán imperializmust,
e szép ábrándban, kettőjük Nagy Tervében elhalványult mindenfajta szoros függés. Róma szabadjára
eresztette a népeket, valahogy úgy, ahogy Babits versében az Isten az elbocsátott, de aranyos nyakörvvel
megjelölt vadat. Egy percig tartott, ha évezredes a mércénk, mégis századokra kihatott az a perc. Pápa és
császár a császári imperializmus átszellemített, keresztény változatával eddig ismeretlen egyesítő politikába
fogott. A szász uralkodók pallosa ki-kicsorbult keleten, okosabb volt, ha félemlítő, de hatástalan suhogtatása
helyett a népek önként társulnak Rómához, akár patrícius a fejedelmük, akár nem.
Ezer év előtt az egyházon keresztül vezetett út a szabadságba, önálló egyházi szervezeten alapult a
királyság. Alakuló, új országnak, teológiai észjárással egy-egy érseki székhely a jelképe s az a hely egyúttal
rendszerint koronázó város, ahol lejátszódik az Ószövetségből ismert és utánzott fölkenés. Szólt vala az Úr,
Saul után Dávidot választá és fölkenetté az ő szolgájával. Eloldozván Lengyelországot Magdeburgtól,
lehorgonyozzák a Szent Adalbert sírja fölött emelkedő alapításhoz Gnieznóban, * Esztergomnak nem
parancsol többé Passau (vagy egy tervezett másik német érsekség), lengyelek és magyarok szabadon
alapíthatnak püspökségeket. Attól kezdve „ül Isztragomban István szent király”. Történészeink a magyar
népre mindig kétfelől nehezedő (s változó nevű) Két Pogány szorításában gyakran állították, hogy az
Országalapító, bölcs érzékkel a bizánci és a német császár helyett, mintegy a kettőjük közti szabad résen a
kevésbé veszélyes, de annál tekintélyesebb harmadik világhatalomhoz fordult erősítésért, a pápához. Csak
az ő keze volt tiszta, a másik kettőében aranybilincs lappangott. Ne fogjunk rá anakronisztikus bölcsességet;
István nem értett sem a polgári történetíráshoz, sem a liberális magyar közjoghoz. Ha II. Szilveszter egy test
volt is, két lélekkel hitt az egységes, keresztény Európában, a maga és szellemi gyermeke lelkével. III. Ottó
föltehetőleg éppen nevelői hatása alatt engedte, hogy a magyar és a lengyel egyház, német papok
keserűségére Gniezno és Esztergom árnyékában alakuljon meg. Tette ezt egy fiatal férfi, akinek dédapját
magyar holttestek fölött éltették katonái a riadei csatatéren, tette az unoka, akinek nagyapja magyar
holtakkal borította a Lech mezőt. A Nagy Terv szellemében, Keleteurópa megbékítésére jószomszédi
viszonyt ápolt a kievi fejedelemmel, Bizánc legészakibb hívével is. Ki tudja, egyszer még bevonhatják a
megújult birodalomba, ha nem ő, az utódai, hiszen határtalan és örökkétartó a Renovatio!
Valamivel azonban egyikük sem számolt, sem a mester, sem tanítványa. Azzal, hogy nem olaszok. Róma
mindenét elvesztette, csak a gőgjét nem, lakóinak jobban esett az örökös házi perpatvar, mint az idegen
rend. Felejtvén, hogy valaha barbár tartományokból származtak odaadó szolgái, a katonacsászárok, rossz
szemmel nézte örökükben a fél-német, fél-görög fiatalembert, ott fenn az Aventinuson s az ördöngös francia
papot a Lateránban. Amit Gerbert látott Észak és Dél közé feszülni, Aachentől Rómáig, csakugyan
szivárvány volt: tünékeny, foszló. Semmisem sikerült a szépreményű ifjúnak. Hiába mondta, hogy ő római,
mind hívhatta a város népét szerelmes fiainak, római nekik nem ő volt, hanem Crescentius, a bennszülött
terrorista báró, akit lenyakaztatott. Szenátor, konzul, patrícius, matrícia, — efféle címosztogatástól még nem
egyesült Itália Germániával, Aachenből sem lett Bizánc attól, hogy főemberei okiratokon görög betűkbe
rejtették germán nevüket. Hiába trónolt a Rajna helyett a Tiberisz fölött, Róma kinevette hóbortos
szertartásait, német alattvalói meg elidegenedtek a tömjénszagú mű-rómaitól. Nem boldogult északon, nem
boldogult délen, kétszeresen hazátlanul, hazajáró lélek módjára uralkodott az Alpok két oldalán.
Veszedelmes volt a játék. Fegyverekre csak németektől számíthatott igazán, de ő Nagy Károly aranyláncát
az Aventinuson csillogtatta, latin söpredék előtt, nem a legendás emlékű, északi félisten palotájában,
germán harcosok örömére. Hát akkor gondoskodjék is magáról! Hamar inogni kezdett alatta a valóságos
hatalmi bázis: Németország hónapról hónapra jobban forrongott.
1001-ben újabb lázadás robbant ki Rómában. Nem volt elég embere, utcai harcok után elmenekült a
tűzfészekből. Vele tartott a pápa is. Kilopakodtak, amíg nem volt késő. Nostrum, nostrum est Romanum
Imperium?...
Maroknyi seregével Róma körül bolyongott, ifjú Learként azon keseregve, hogy cserben hagyták kedvenc
gyermekei. Dehát az izgága, gúnyos olaszok szemében betolakodó volt, a németek szemében meg áruló,
aki elpártolt hazájától Itáliáért s egy francia pap tanácsára kicsúsztatta kezéből a magyarokat és lengyeleket.
Isten bocsássa meg neki, hogy önálló érsekséggé tette Gnieznót! — írja latinul Merseburgi Thietmar.
Századunkban buzgó Gauleiter lett volna az istenes férfiúból. Egy másik krónikás, Thangmar a római
lázadás leírásánál már egyenest német önvádnak minősíthető, szemrehányó szavakat ad a szájára. Bezzeg
nagyapja, I. Ottó, azt méltán emelte mennyekig hadi tetteiért Widukind története a szászokról! Szintén latin
* Adalbert testét később átvitték Prágába.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 53 -