RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
olvasókról. De abban a császárkeverékben ott van a Tasso, a Nyugat-keleti divan, a Költészet és valóság, a
Lélekrokonság s a Faust két része.
Pimaszul szervezetlen könyv az Itáliai utazás, egy emberöltő múlva ragasztotta össze régi naplójából,
elsárgult levelekből ollóval, csirizzel, az első két részt maga, a harmadikat (második római időzésétől
kezdve) valószínűleg a titkára. Jó nekik minden.
Örley Istvánnak nem volt jó. Ő kellett volna, hogy újra lefordítsa csonkítatlanul, Illés Endre megbízásából.
Rám a bevezető tanulmány hárult. A háború végefelé tartottunk. Bezárkóztam egy buzgó vaskályhával
meszelt kis szobámba Balatonföldváron. Tavaszodott, szólt a csalogány, némelyik estén a deszkapadló is
beleremegett a Veszprém felől dörgő légi bombázásba. Elmúlt a fatális március 19., Hitler SS csapatai
megszállták az országot, nem kímélték többé a szövetségesek sem. Bajor Gizié volt a lezárt villa, nekem a
kertkapunál álló portásházacskát adta kölcsön. Kedvemre turkálhattam mély bőröndömben hol angol költők,
hol régi útirajzok után. Független és felelőtlen hetek voltak, magamrahagyva majdnem olyan boldoggá
tettek, mint Goethét a római hónapok. Állásomról a Magyar Rádióban lemondtam, félig rejtőzve, félig
Robinzont játszva éltem a kihalt telep-részen, titokzatos percenések, füttyök, csepegések, reccsenések
között, ahogy áprilisból májusba fordulva előbb megpezsdült, aztán habzani kezdett a kert.
Beállított Pista, szokás szerint füstölve, felindultan, de indulataiban is olyan szűzi bájjal, mintha keringőre
kérne föl egy lányt a könyörtelen ítéletmondó. Mellettem dolgozott a Rádióban, Illyés Gyula mellett, mint a
Magyar Csillag segédszerkesztője, állásáról velem együtt ő is lemondott. Átbicikliztünk Lellére. Abból állt a
virtus, hogy ki meri útközt karbafont kézzel venni a három-négy meredek lejtőt.
„Milyen német az a te Goethéd! Kibírhatatlan. Nyolcvan évig vigyáz magára az alkotás kedvéért, ezerszer
beleveti magát a tűzhányó torkába s mindig ép bőrrel kerül ki. Nem bírom ezt a tűzálló, azbesztinges
szenvedélyt! Ha már ugrik, vesszen is a kráterbe. Hölderlin, az igen! Az beleveszett."
Igazságtalan volt, de olyan becsületes hévvel, hogy szinte meggyőzött. Úgy haragudott az óvatos, szép
fenevadra, mint annak idején, barátságuk előtt Schiller. Persze a talpig tisztességes német lángész keserves
belső tusakodás árán rájött a tévedésre. Fenevad barátja, magát a szerencse fiaként jó sorsára bízván, nem
rettent vissza semmitől. Okos a merészsége, hosszú életért játszott a veszedelmes istenekkel, mint egy
bölcsebb Prométheusz, hogy hosszantartó legyen gyönyöre a folyton változó tapasztalatokból. Megnyerte a
játszmát. Kettőjük közül Schiller volt a pironkodó polgár; mások előtt mentegetőzve közölte lapjában
(egyébként csodálattal) a Római elégiákat.
Nem lett semmi a magyar fordításból, így aztán a bevezetőből sem. Pista holttestét kihúzták a romok alól,
az élők nekiveselkedtek a folytatásnak Budapest romjain. Én is rájöttem, hogy egy könyv kezdett csírázni
bőröndömben azon az eszképista balatoni tavaszon. Utolsó hazai könyvem volt, az Itália-vágyról szóló
Márvány és babér.
TÓGÁS álruhában a Római elégiák plebejus érzéseket magasztalnak; Tasso, a római főnixévek egyik fő
gyümölcse modern versformában a legarisztokratikusabb mű, amit valaha írt. Goethének szinte minden sora
nyílt vagy burkolt önvallomás, alkalmi költészet, ahogy lírájáról mondta. A burkoltak többet árulnak el
költőjükről, mint a nyíltak, Tasso, a tragédia sokat.
Idegrendszeréből kiírt egy második Werthert, ezúttal azt az öngyilkosjelöltet, akivé a weimari magányban
válhatott volna, Itália után, ha kisebb az ellenállása. Kiírta zaklató emlékéből korán tönkrement,
démon-zaklatta lelki testvérét, Jacob Lenzet, aki valamikor olyan szertelenül viselkedett Weimarban, mint
Ferrarában az önromboló Tasso. De kiírta magából Tasso ellenlábasát, Antoniot, a fegyelmezett, fölényes
udvari embert is. Hogyan lehetünk egyszerre a kettő, megszállott költő és hideg fejű, tevékeny ember?
Jótékony védőszellemeire bízta magát s azok meg is segítették; élete utolsó, leggazdagabb harmadában
együtthatón összefértek benne azok az ellentétes, „egymást könyörtelenül morzsoló erkölcsi és fizikai
elemek", amik a Romantikában szétroncsoltak körülötte egy sereg gyöngébb rostozatú költőt.
De a tragédia — vagy könyvdráma, ahogy hívni szokták — terhes hagyaték volt a német írókra. Legjavuk
mondanivalóját a huszadik század első évtizedeiben ellenszegülés és rajongás szabja meg, csakugyan
dialektikusán: az „alattvalók" bismarcki társadalmának elutasítása s Goethe növekvő istenítése. Nem tudnak
szabadulni a polgári művész problémájától, helyét és hivatását feszegetik ironikusan vagy metafizikusan
vagy jelképesen vagy mitologikusan. Papok voltak, tisztüket az ország túlzott reverenciával elismerte ugyan,
de áldozásukat a szeplőtlen oltárnál csak a jó hírre kötelező, külső rítusnak tekintették — (kultúrnép
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 128 -