RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Pál néhány évvel lehetett fiatalabb nála. Működése előtt ment föl Tarsusból Jeruzsálembe, hogy tovább
tanuljon a galamblelkű, bölcs Gamalielnél. Rejtélyes módon sohasem látta és hallgatta Jézust. Az
különbözteti meg a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjaitól, hogy nem kötötte semmiféle személyes emlék. A
többiek, a tanúk, Jakab puritán vezetése alatt szigorún ragaszkodtak a jeruzsálemi Templomhoz; aránylag
szűk körben áldozva, imádkozva várakoztak s lelkileg előkészültek a közeli, diadalmas Második Eljövetelre.
Föltámadt uruk hamarosan visszatér az Atyaisten jobbjáról, ítélkezni elevenek és holtak felett! Názárétiek
volt a nevük a többi zsidó szájában. Gúny árnyalta a szót; úgy értették, hogy a fél-pogány Galileából való a
társaság, egy názáreti ember követői, ha váltig mondják is, hogy Dávid szent városában, Betlehemben
született.
Pál két-három évvel a keresztrefeszítés után találkozott velük, valószínűleg már túl a húszas évein. Miért
üldözte őket olyan fanatikusan épp a szelíd Gamaliel tanítványa? Mestere fordítva viselkedett, fedezte az
egyházi nagytanácsban Krisztus követőit. Hagyjátok őket békén, mert észrevétlenül elpárolog a mozgalom,
ha embertől származik, ha meg Istentől való, úgysem lehet szétrombolni. Pál természete azonban elütött a
mesterétől, nem volt sem szelíd, sem szabadelvű. Ezért volt képes szertelenül nagy szeretetre, a boldogító
megsemmisülésig, levelei ezért képesítenek másokat arra még ma is, hogy kiszabaduljanak önmagukból.
Már egy korai levélben elkülönül a jeruzsálemi gyülekezettől. „Nem hallgattam testre és vérre,
Jeruzsálembe se mentem föl apostol elődeimhez, hanem kihúzódtam Arábiába, majd visszatértem
Damaszkuszba. Három esztendő múlva aztán fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel s
nála maradtam tizenöt napig. A többi apostolt nem láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét." Három év az arab
pusztában és Damaszkuszban, tizenöt nap Jeruzsálemben, egy-két találkozás Jakabbal, a gyülekezet
fejével. Szembeszökő az időkülönbség. Másutt, az apostolokról szólva, alig leplezett daccal írja: „Krisztus ...
mindnyájuk után, legutolszor pedig, mint idétlennek, nékem is megjelent. Mert én a legkisebb vagyok az
apostolok között, arra sem méltó, hogy annak nevezzenek... De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok s
rám árasztott kegyelme meddő nem maradt." Sohasem idézi Jézus mondásait vagy a példabeszédeket,
holott nyilván hamar kiforrt végleges szövegük, betéve tudták, hogy szájról szájra adják a szaporodó, új
híveknek. Ő külön úton járt — vagyok, ami vagyok —, csak a föltámadt Krisztus költözött belé, a többiek
viszont emlékeztek Jézus poros lábára és szavaira arámi nyelven, tarsusi görög mellékzöngék nélkül!
Csoda-e, hogy elkeseredett vitákról értesülünk önvédelmében, amit a korintusiakhoz intéz? Hevesen ír, de
burkoltan, a címzettek persze elértették. A jeruzsálemi ősgyülekezet küldötteire célzott. Ők változatlanul
Izrael megváltóját hirdették a roppant szórványban.
De ki tudott versenyezni a megszállottal? Fáradtságot nem ismert, csak ő volt római polgár az apostolok
közül, eléje terült a betű szerint határtalan birodalom. Plutarkhosz egyik dialógusában két barát találkozik a
Delphi jósdánál, Görögország közepén, az első Skóciából, a másik a Vörös-tengertől jövet s útközt egyikük
sem ütközik országhatárba! Ez a mozgási szabadság a hellenizmus öröksége volt. Misztikus világhódító
útján az isten-viselős Nagy Sándor minden irányban messzebbre akart elhatolni, mint előtte Dionüszosz, a
boristen és Héraklész, a megistenült hős. Céljába csak halála — vagy eltűnése? — után ért, nem sejtett
politikai örökösei, a rómaiak által. Közhely, hogy Pál térítő stratégiáját megkönnyítették a rendőrző légiók s a
római műutak, seholsem olvastam azonban, hogy ez a hellenizált zsidó tulajdonképpen Nagy Sándor utóda.
Közös volt a nyelv; Antiokheiától Rómáig görögnyelvű gócok segítségével látott neki az eszeveszett
vállalkozásnak, hogy a cézárok egyeduralmában megbékélt világállamot békésen megszerezze Krisztus
egyeduralmának. Nem véletlen, hogy épp a római gyülekezethez írt levélben idézi a tizenkilencedik zsoltárt:
„Végig a földön szárnyal a szavuk, világ végéig elhat szózatuk." Állt a korabeli rómaiakra.
Missziós vándorlásain találkozott s megmérkőzött az antik hit változatos formáival. Csak ő volt igazán
felkészülve rá, még tarsusi éveiből. Harc és szervezés türelmetlen, autokratikus hangra szoktatta, ritkán
tudott uralkodni magán a szenvedélyek forgószelében. Az a megrendítő, hogy e perelő, hencegő, néha
hisztérikus hangból sohasem hiányzik a ragaszkodás, bizalom, hűség s a csüggedés fölé kerekedő öröm.
Isten csak a langyosokat köpi ki, a hibásakat eláraszthatja kegyelme, őt elárasztotta: Pál, az izgága Pál
szeretetreméltó. Mikor utoljára találkozott az efezusiakkal, a vének sírvafakadtak a búcsúnál s nyakába
borulva csókolgatták. Ma már fölidézhetetlen az a repeső várakozás, amellyel egybegyűlt barátai valamelyik
nagyvárosban vagy kozmopolita kikötőben feltörték levelein a pecsétet. Még ha lekapta is őket a tíz
körmükről. Egy író bibliaolvasás közben is író, a mesterség rabja. Valamikor írói szemmel, elhamarkodva
úgy véltem, hogy bármilyen szép a négy evangélium, Pál levelei után „esik a mű". Meggondoltabban ítélek
már, beláttam, hogy csupán különböznek; a négy evangélium mindenkinek való, gyermekeknek is, Pál
azonban csak a felnőtteké, a felnőttekből legjobban a sújtottaké.
„Bölcsességet hirdetünk mi is", írja, „de csak a tökéleteseknek. Nem e világ bölcsességét, sem e világ
pusztulásra ítélt fejedelmeiét, hanem Isten elrejtett, titokzatos bölcsességét, melyet öröktől fogva elrendelt a
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 96 -