RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
mondás járja, a vallás meghalhat, de a babona nem. Nincs olyan istentelen nagyvárosi civilizáció, amely ne
hinne a szerelmi ráolvasásban, ha titkolja is.
A harmadik és hetedik ecloga körül már világosodik a lég; Epikurosz kertjébe érkeztünk. Földi zenéről,
dalnokversenyről szól a két vers. Az első mesterdalnok feldob egy témát, vetélkedő társa rátetéz, cifrázza
vagy átcsap más irányba, más hangra: feldobja az ellentémát. A forma Theokritoszé, de némelyik görög
vidéken, főleg a szigeteken ma is él a nép közt e rávágó énekes rögtönzés.
A negyedik és hatodik ecloga már az egekhez s égi zenéhez közeledik. A hatodik, Silenus dalában,
megemlíti az elején Vergilius habozó filozófiai becsvágyait, majd sorokra tömörítve mitikus emlékeket idéz föl
a regevilágból. Talán Siro volt éneklő szilénné álcázva a versben, az ifjú Vergilius epikureista tanítómestere,
aki örökül hagyta rá villáját; a „Silenum" metrikailag csakugyan fedi a filozófus ragozott nevét, „Sironem”-et.
Egy helyen a költő magasztalva kitér barátjára, Gallusra; ókori mende-monda szerint Gallus szeretője, egy
komédiásnő aztán elénekelte a verset egy színházban. Tombolt a közönség, valaki felismerte Vergiliust,
rámutatott, az emberek felugráltak, éltették, szerző! szerző! Így lett belőle egy csapásra híres ember; azzá
tette a szép Lycoris. Örök az irodalmi pletyka.
Ha a hatodik ecloga a teremtés-kori múlt felé fordul, a negyedik széttépi szibillai szózatával a jövő
fátyolát. Témája, Püthagorasz szellemében, az örök Visszatérés. Végéhez közelít a vaskor, új aranykor derül
a világra. Jöttéhez isteni gyermek kell; az ő születését jövendöli Vergilius. Kétértelmű a vers, homályban
hagyja a várvavárt égi ajándék kilétét. Nem is lett volna tanácsos nyíltan jósolgatni a polgárháború feszült
fegyverszünetében. (Így aztán, eldőlte után, nem kellett átírni a verset). Még az is elképzelhető, bár nem
valószínű, hogy fiatalságában az alexandriai irodalmat bújva, Vergilius találkozott az Ótestamentum görög
fordításával, a Septuagintával, olvasta Ézsaiás prófétát. De ha átveszi is valahonnan a messianisztikus
hangot, a vers mondandója a föld békés anyagi megújulásáról szól és könnyed, szinte pajzán berekesztése
ellenkezik az igazi messiási látomással, ahogy a Szentírás szerint értjük. Vergilius ugyanakkor anima
naturaliter christiana; erőszak nélkül tarthat rá igényt a kereszténység. A negyedik ecloga: püthagoraszi
rapszódia, hazafias római jóslat a kozmikus és nemzeti megújulásról a testvérháborúk után és keresztény
elősejtés a Megváltóról. Egyszerre mind a három. Akkora óriás volt, hogy verse, ez a világcsoda, könnyen
hordozza hármas értelmét.
Az ötödik ecloga vakító sugárkoszorújából már-már kicsendül az égi szózat: ma velem leszel a
Paradicsomban. Mert ha a negyedik a várva-várt Születésről énekel, az ötödik témája a Mennybemenetel.
Szólni tudnak a sziklák, még a kő is érez; ebben a versében Vergilius aztán csakugyan Orpheusz ivadéka:
„Sőt eget ostromló búgásra fakadnak a borzas / bércfokok is, berkek, sziklák mind zengik a verset: / halld, te
Menalcas, isten lett, igen, isten az ifjú!" így kell énekelni egy költő haláláról — mert ha valahol az
eclogákban, az ötödikben maga az örök költő a pásztor —, így kell énekelni a legyőzött halálról, amelyben a
távozó átváltozik a dal védő istenségévé. Persze ez is többértelmű vers; magyarázhatjuk keresztény
sejtelemnek — (megtették) — vagy mondhatjuk, mint az ókoriak és legtöbb mai értelmezője, hogy Julius
Caesar hivatalos megistenüléséről van szó. Megfejtése mit sem változtat a vers szépségén. Vergilius nem
volt udvari költő és nem volt keresztény; misztikája más lelki forrásból fakad, mint akár a császárimádat, akár
Krisztus követése. De egyikkel sem ellentétes, mert a költői sugallat a lélek semmiféle magasabb vágyaival
nem ütközik.
A tizedik és utolsó ecloga a hatodikban is magasztalva említett barátról szól, Gallusról. Ki lehetett a költő,
Gaius Cornelius Gallus, aki megszerezte Vergilius ragaszkodó, lelkes barátságát? Ha mást nem, ízelítőt ad
ő is ókori hagyatékunk pusztulásából. Mivel egy félsora maradt fenn. Csak életét ismerjük, amely beleillik az
egyhangú polgárháborús szokványba: gyors tündöklés, nyertes csaták, egyiptomi kormányzóság,
kegyvesztés, öngyilkosság. De úgy látszik, Propertius és Tibullus előtt ő volt az első nagy elégikus költő is.
Olyan ez, mintha csonkítatlanul ránk maradt volna az Ókorból a teljes Babits, de csak egy fél sor Adytól, akit
egyik versében így emleget fiatalabb költőtársa: „Mégis vérek vagyünk mi ketten / bár ellentétek, együtt
eggyek".
Az a kísérteties, hogy a tizedik ecloga, mintegy az ötödik ellenpárjaként, már előlegezi Gallus tragikus
sorsát: nyomtalan eltűntét századok örvényében. Mert a vers szerint Gallus az aszkéta költő fordítottja,
Árkádiából is, a mennyből is kizárta romboló szerelme egy színésznőért, Lycorisért. A szenvedély áldozata,
az elnémuló énekes ő. Vergilius csak allegorikusan és félig enyelegve értette a szót, a pusztító idő azonban
betű szerint. Becsületszóra, a halhatatlan barátnak kell elhinnünk, hogy nagyot vesztett a világ Gallus
megsemmisült verseivel.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 29 -