RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
mint vár és jobbágyfalvak között a hűbérúr birtokán. Rettegtek a ragálytól, császári zsoldostól, francia
szabadítótól, egymástól s legfőképpen a világ végétől. Dante Pokla azért olyan szemléletes, mert ismerte a
bandaháborúkat; a teológus költő nem szorult volna Truman Capote vagy a théatre de la violence
oktatására. Miniatűr Chicago volt minden olasz város. Hasonló volt a vitalitásuk is.
Lehet, hogy a jövőről beszélek, nemcsak a múltról. Egy ideje, megnőtt arányban, ismét ehhez az
állapothoz közelít a civilizált ember. Lehet, hogy Londonban, amelyet jámbor városnak ismertem meg
valamikor, végül gázálarcos amerikai tengerészkatonák fogják őrizni követségüket, géppisztolyos mongol
vörös katonák a szovjet diplomatákat, lángszórós politikai rendőrök a miniszterelnök szállását. Angolszász
regények és drámák már otthonosan forognak ebben az erőszakos világban s az irodalom csápja igen
érzékeny.
A TIZENÖTÖDIK században lehűlt Viterbo népe, elült a belharc. Megmaradtak ugyan a lakótornyok és
erődházak, de méltóságteljes gazdájuk szelídebb életre váltott át a hadakozóról. Házi humanistái a kalmárba
is beoltották szépség és ősiség kultuszát; etruszk büszkeséggel mozogtak szűk, számító, de választékos
környezetükben. Lorenzo da Viterbo volt a festőjük. Érte jöttem vissza.
Messziről kell kezdenem. Sok, sok év előtt rám bízták a Magyar Rádió irodalmi osztályát, örömömre
időnként besántikált gondos kéziratával Elek Artúr, „a legfehérebb ember", ahogy — tiszta lényére célozva
— Fenyő Miksa szerint Ady Endre hívta. Látatlanul elfogadtam, amit hozott olasz művekről és művészekről.
Megtudtam az egyikből, hogy élt egy Lorenzo da Viterbo nevű művész, emelkedett, de élénk stílusban ő
festette ki nemes szoboralakokkal a Santa Maria della Verità templom kápolnáját. Forradalmár fiatalember
lehetett, két titáni humanista festő: Piero della Francesca és Melozzo da Forli vívmányaival tört be
szülővárosába.
„Győződjék meg személyesen", biztatott Elek Artúr. „Ne hagyja ki uram Viterbót, ha megint megy
Rómába."
De nem én mentem le, a második világháború jött meg.
Csak 1950-ben követhettem tanácsát s nem úgy, ahogy a legfehérebb ember képzelte. Főiskolai tanári
igazolványommal, amelyen a pecsét érvénye túlélte a hon elhagyását, becsöngettünk a római Restauráló
Intézetbe. Oda szállították a tengelyháború súlyos sérültjeit. Hosszú asztaloknál fehér köpenyben szelíd arcú
fiatal nők és férfiak szemezgettek aranymosóként a szétteregetett mészmorzsákban. Ez mi? — tudakoltam.
Mantegna ifjúkori festőbravúrja volt; a szétlőtt padovai Eremitani templomban söpörték össze. Valami
húszezer törmelék, körömnyitől tenyérnyi nagyságig. Hasonló látvány fogadott a következő kórteremben.
Morzsakupacok, szétteregetett mésztörmelék, por, por, por. Lorenzo da Viterbo freskója. Közel volt a
pályaudvarhoz a templom (akárcsak Padovában az Eremitani), találat érte a kápolnát. Mellém szegődött
sebész köpenyében egy fiatal restaurátor. Ha majd összeáll képpé a sok ezer mozaikszem, a pótolhatatlan
részeket kirajzolják és meghagyják semleges foltoknak, szörnyű háborús sebek emlékezetére. Ami
elpusztult, elpusztult, nem rejtik hamisítás alá a helyreállításon. Hitetlenkedtem, csakugyan hiszi, amit mond,
lesz, lehet ebből feltámadás? Mosolygott.
Lett. Itt függ a Mazzatosta kápolna falán Mária eljegyzése Józseffel. Nagy parti a lány, összegyűlt a
fényes kézfogóra Viterbo krémje, előkelő matrónák, gőgös patríciusok és eladó lányaik, bankárok, írástudók,
nótáriusok, kecses úrfiak, városunk pálcás-kesztyűs piperkőcei. Mikor kialudt a kápráztató pompa a burgundi
udvarban, az olaszok vették át s kezdték diktálni a férfidivatot. Masolino, Carpaccio, firenzei kelengyeládák
képei s — íme — Lorenzo da Viterbo szavatolják, hogy letűnt időkben vérbeli eleganciával viselték a jól
szabott, drága kelmét egy pápai bankár lányának az eljegyzésén. Mert a bibliai történet már csak ürügy,
hogy a halandó fölszabadultan magát ünnepelje. „Mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily
határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz!
belátásra mily hasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe!"
Látod, szívem, erről is tudnod kellene. Hogy mégis feltámadt porából, hamujából, a kórtermi asztalokra
teregetett törmelékből Lorenzo da Viterbo freskója. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? A
régi helyén van, semleges foltokkal, szörnyű háborús sebek emlékezetére, majdnem úgy, ahogy Elek Artúr,
a fehérlelkű zarándok úr látta, lankadatlan itáliai sántikálásai közben. Erről is tudnod kellene, szívem, hiszen
a legelegánsabb pesti asszony voltál. Apám figyelmeztetett rád ezekkel a szavakkal egy nyári alkonyatban
az Erzsébet hídon, a régin.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 76 -