RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
érzéki orrlikak, lomha tekintet. Látszik, hogy Armida foglya és Szent Jeromos követője tele volt lelki
kavernákkal.
Szeretnék egy-két levelezőlapot venni; rég kifogytak. S nem érdemes újíttatni, dünnyögi a sekrestyés,
olyan ritkán téved be ide látogató.
„Rómaiak?"
„Azok is. De nagyobbára idegenek."
„Iskolák?"
„Soha."
„Tanár a diákjaival?"
Fejét rázza. Minek is kérdezem. Megkövesedett az olasz oktatás, rosszul fizetett, tehát magánórák után
loholó tanárok retorikus maszlaggal tömik a kuncogó diákokat. Bifláztatnak. S időnként, tekintélyük
öregbítésére följelentik a gyermekeket az ijedt szülőknek gyanús viselkedésért, bűnös gondolatokért,
kártékony barátokért.
Milyen mások a franciák. Egyszer az elragadó Dordogne-völgyben kalandozva, rábukkantunk
Carennacra. Magas parton fészkel az erődített falu, szemközt egy szigetközzel, amelyet pereméig megszállt
a hársak és ezüst nyárfák sűrűje. Századok óta alig nyúltak a cserepes házakhoz, híres jó ringló terem a
környéken. Gyönyörű a templom román stílű kapuzata, kihalt kolostor tapad az oldalához. Húsz-huszonöt
diák húzódott be a cseperésző esőből a kerengő boltozatai alá. Fiatal férfi állt középütt, csengő hangon,
átérzéssel felolvasott.
„Mit szavalhat az a pofa?" kérdezte Zs.
„Talán Fénelont. Itt volt pap fiatal korában."
Később kiderítettem, hogy a pofa mit szavalt. Hagyomány szerint Fénelon Carennacban írta trónörökös
tanítványának a Télémaqueot; Calypso mesés szigete a Dordogne bájos szigetéről van mintázva. Azt a részt
hallgatták áhítattal. Nem lepett meg; valamirevaló francia egyetlen nőbe szerelmes holtig és halálosan, az
anyanyelvébe.
VALAMIKOR 1949-ben, tavasz és nyár között találkoztam Rómában egy magyar asszonnyal.
Lánykorából ismertem, Pestről. Menekült volt, tengerentúlra készült az urával, mint jóformán mindenki, akit
az olasz rendőrség fenyegető idegen munkaerőként szemmel tartott és kifelé tuszkolt.
Miénk volt a délelőtt, mit kezdjünk vele, hova sétáljunk? Szerette a verseket, akkor hát nézzünk fel útközt
a Shelley-Keats múzeumba, a Spanyol Lépcső alján, ötletem a két helyzet csattanós ellentétéből
pattanhatott ki. Szelíden sütött a nap, szépségtől sugárzott a fiatalasszony, egészséges voltam. Keats
kétségbeesetten viaskodott korai halála ellen az ereklyemúzeummá rendezett, hajdani bérlakás négy fala
közt, írásait, tehetetlen bosszúvággyal a sors vagy talán önmaga ellen, tűzre szánta fuldokló szavaiban.
Télvégi napon halt meg.
Könyvtár az első, nagy szoba. A költő szemét egy kisebb sarokszobában fogta le barátja, Severn; az
ablak, mintha csúfolódni akart volna a vonagló, átmeneti lakóval, a csodaszép Spanyol Lépcsőre nyílik.
Éreztem, hogy egy ideje hallgatózik szavainkra a könyvtárosnő. Habozva meg is szólított.
„Milyen nyelven beszélnek?"
„Magyarul."
„Szerencsém van. Megkérem, hogy segítsen. Érkezett egy könyv Budapestről, annyit értek belőle, hogy
Keatsről is szól. Lefordítaná a címét? Szeretném lajstromozni."
Keresgélt az íróasztalán a könyvhalomban. Én már láttam, melyik után vadászik, fölismertem
galambszürke borítólapjáról. A Három költő volt. Valaki elküldte ajándékba a Franklin Társulattól, talán Zádor
Anna, az ott dolgozó, nagy kultúrájú művészettörténész. Lefordítottam a címet angolra. Három költő.
Antológia Byron, Shelley, Keats műveiből, írta stb., stb. Magyarban elöl áll a vezetéknév.
„Ismert név?"
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 132 -