RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
Bonyolult képlet, akárhogy nézzük. A szentéletű Adelheid unokája rajongott az önsanyargató
világtagadókért, önként megalázkodott két vándor remete, a rendalapító olasz Romuald és a délitáliai görög
Nílus előtt, rengetegekbe zarándokolt utánuk s bezárkózott elmélkedni egy kolostorba az Aventinuson, mert
ugyanakkor oda húzódott vissza vértanú halállal végződő, utolsó térítő útja előtt Adalbert, a szlávok és
magyarok aszkétikus apostola. Hontalan volt e földön mind a három szentember, Nílus, Romuald, Adalbert;
bár hűséggel Péter széke s a császárváros iránt, lelkük már előre átköltözött a mennyei Jeruzsálembe s erre
biztatták a felséges ifjút is. Hatásuk alatt meg akart válni a cifra abroncs-koronától, hogy annál jobban égjen
homlokán a golgotai töviskorona emléke. De Theophanó fia utolsó csepp véréig ragaszkodott is hozzá,
minden áron fején akarta viselni. Lelkének ehhez a cézári feléhez szólt három másik kalauz. Philagatus,
délitáliai görög szerzetes Bizánc nevében, anyai jusson lelkesítette Róma birtoklására; Bernward,
hildesheimi püspök, aki romanizáló szenvedéllyel az odavaló bronz Krisztus-oszlopot is úgy tervezte, hogy a
Traianus diadaloszlop mása legyen, Nagy Károly rövid, de ragyogó északi reneszánszát csillogtatta meg
előtte. Időrendben utolsó, leghatásosabb lélekidomárja, Aurillaci Gerbert, a híres volt reimsi tanár
ősforrásaiból ismerte Róma gyakran megénekelt világmisszióját s mindig a kellő helyen jutott eszébe idézet
Vergilius és Horatius verseiből, Tu regere imperio populos, Romane, memento. Ideje, hogy e szellemi atléta
felé forduljunk.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 46 -
3.
VÁRATLANUL tehéncsorda ereszkedik az autóútra egy rejtett ösvényről, mintha makacs hátvédharcban
még a betonon is feudális legelőjogait védené a betolakodó gépektől. Van mit, bőven megtrágyázták
hamuval e földet a körben kúposodó tűzhányók. Emelkedik az út, gesztenye és tölgy erdőkön keresztül
Cantal kopár fennsíkjára tart. Háttal a Középhegység kihalt vulkánjainak, Aurillac már a rideg, északias
Auvergneben fekszik, de szabadító útért a rengetegből hajdan délre fordult, a trubadúrok piros székhelye,
Toulouse és nem a szomszéd fekete lávakőváros, Clermont felé. Akármilyen ősi, kevés az emléke,
belerokkant a tizenhatodik századi vallásháborúkba. Kolostorait szerzeteségető kemencéknek használták a
hugenották, templomaiban katolikusokat sütöttek. A főtéren csenevész közkert, közepében pangó, piszkos
tavacska, egy másik téren Gerbert múlt századi szobra. Annyit tudnak róla az idevalók, hogy ő volt az első
francia pápa.
A délnyugati Aquitániában született, tíz-tizenöt évvel a magyarok Lech mezei veresége előtt, 940 táján.
Pásztor vagy szegény paraszt szülei beadták jóeszű fiukat az aurillaci bencésekhez. Nem másképp, mint
akár egy emberöltője a küszködő havasi ember jobb sorsra szánt, betűkedvelő gyermekét, Ábel hasonmását
a csíksomlyói ferences zárdába. Újkeletű, szerény, de aránylag háborítatlan alapítás volt az apátság.
Gerbert hálával emlékezett egyik tanárára, akinek — úgymond — Isten után mindent köszönhet. Egyetemek
még nem működtek, irtásokon megbújó, elszigetelt monostorok és római falmaradványokban fészkelő,
parányi püspökvárosok iskolái gondoskodtak a nevelésről, a könyvek egy részét gyakran csak a mester
látta, valahol messze földön s emlékezetére volt utalva a tanításnál. Nagy Károly birodalomalapítása után
már úgy festett egy félszázadig, hogy Európa kiszabadul az egyhangú borzalmakból. Holott még hátra volt
az utolsó inváziós hullám, vikingek, magyarok, szaracének sokfelé villázó támadása a folyók mentén.
Összeomlott az antik műveltség szerény mentési kísérlete, amit szétsugározva elkezdtek a császár
udvarában, kihunytak a kolostori festőiskolák és másoldák mécsesei, haldokolt a karoling humanizmus
csöpp lángja, hamuba temetkeztek a könyvtárak. Hidrogénbomba nélkül is feneketlen mélységbe süllyedhet
egy civilizáció. A mai Európának van mitől félnie. Saját múltjától, ezer év előtt.
Felettesei szerették volna tovább segíteni az Isten háta mögül a nagyra hivatott fiatalembert.
Szándékukhoz járult a szerencse, egy nap beállított Barcelona grófja s az apát rávette, hogy vigye magával.
Említettem, hogy Aurillac akkor délnek tekintett, a viszonylag védett országszöglet felé. Roppant tudását,
egyetemes műveltségét Katalóniában tetőzte be Gerbert, hallótávolságra az ibériai arab iskoláktól. Állítólag
megfordult az akkori Vasfüggöny mögött is, Kordovában, a természettudományok kedvéért. Aligha igaz,
Gerbert nem tudott a nyelvükön. De halála után gyermeteg mendemondák kaptak lábra ördöngös életéről.
Egy angol szerzetes, Malmesbury Vilmos főzte ki vagy terjesztette, talán csak azért, mert — mint az
öregebbik Dumas — nem tudott ellentállni a jó mesének. Ráfogták, hogy gonosz kalandvágy űzte
kolostorából a szaracének közé; a fekete mágia és alvilági rontások földjén lepaktált a Sátánnal s eladta
lelkét, hogy övé legyen egy szellemidéző könyv, boszorkányos tanárának a kincse, amit egy csinos leányzó
szerzett meg neki. Öreg arab varázsló, romlott szépleány, lopott könyv, ördögi szerződés: a rágalmazó
utókor dajkamesékkel és rémhistóriákkal kente be a század világító elméjét, legmohóbb diákját, talán
legnagyobb tanárát és tisztaéletű papját. Mély a Faust legenda gyökere.