RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
nem lenne olyan siralmas sem. Őt azonban nem zavarja a valóság. Mert vagy rövidesen levegőbe röpül a
föld a büntető, jubileumi robbanástól vagy új aranykor derül rá. Akkor pedig az emberfölötti fiatal fejedelem a
négy koronás nő képében hódoló népeket testvéri akolba tereli Krisztus szerelmével, Aachen fegyverei és
Róma, mindenekfölött Róma tekintélye által, hogy legyen minden ember szeplőtlen, engedelmes bárány az
Isten irgalmából átvészelt, fenyegető évforduló után. Mit mondtok? — tűzeső jön, megnyílik és sarkából
kifordul a föld? Óh nem, óh dehogy, ismét a világ tetején tündököl majd a császári Róma.
Itt a nagyralátó, lelkes ifjú, apai ágon germán törzsvezérek ivadéka, anyai ágon görög, sűrűvérű teuton
indulattal keresztezett bizánci misztikus, sudár alakú, szélsőséges idealista, aki a ragyogó múlt kerítő
sugalmazására a tőle idegen Rómának akarja visszaszerezni azt a hatalmat, amit részben dúló századok
megsemmisítettek, részben császári elődök szándékosan átmentettek a katonailag védhetőbb Bizáncba. Itt
a fiatal uralkodó, Krisztus fő sáfára, de hol a súgó? Ki súgott érett ésszel, fiatalos szívvel, ravasz
élettapasztalattal, klasszikus irodalmi és történelmi tudással a trónállóként odafestett egyházi és világi
tanácsosok közül?
Ravennai érsek volt a súgó abban a föltehető évben, amikor az Evangeliáriumot bencés miniátorok
megfestették Reichenau szigetén. Résztvett III. Ottó császárkoronázásán s utána a szláv hadjáratban, ő
tanította számtanra, geometriára, csillagászatra és muzsikára, mindenekfölött ő serkentette a borotváltképű,
fogékony császárfiban a keresztény római birodalom örökölt eszméjét, azt a szenvedélyes hitet, hogy a
halhatatlan antik világkormányzás igazi jogosultja ismét a Nyugat vagyis az Aachen-Róma tengely. Nostrum,
nostrum est Romanum Imperium! — kiált föl egyik levelében a főpap. Dant vires ferax frugum Italia, ferax
militum Gallia et Germania, nec Scythae desunt nobis fortissima regna. Mienk, mienk a római birodalom!
Nekünk adja erejét gyümölcsös Itália, a katonás Gallia s Germania s az erős Szkítia sem marad el. Te vagy
a mi Augustusunk, óh Caesar, rómaiak császára, a legnemesebb görög vérből, aki túlszárnyalod
hatalomban a görögöket, örökség jogán uralkodol a rómaiak felett s túlteszel mindkettőjükön bölcsességben
és ékesszólásban.
Hogyan lobbanthatta ilyen lángoló retorikára a viharvert, idős férfit az ifjú? Nem ő volt az egyetlen rajongó
a nagy várakozásban. Mint korakeresztény templomok tünedező falfestményein Krisztus körül a görög és
latin egyház fő szentjei, III. Ottó jobbján, balján is váltakozva ott állnak ellentmondásos nevelésére a
Róma-eszmény és a keleti caesaropapizmus szószólói, a rövid karoling újjászületés nosztalgikus őrzői és a
bizánci császárgőg megtestesítői, nomád aszkéták, nyughatatlan szentemberek, vértanúságra vágyó térítők,
görög tanárok, német püspökök s egy fejjel magasabban a nyomorult századból kirívó, enciklopédikus elme,
akit idéztünk. Legyen a neveltjük az erények foglalata, győzhetetlen mintafejedelem, fegyverrel a káosz
ellen, alázattal Isten színe előtt. Építse föl az Európai Egyháznak Salamon templomát a római Forumon.
Túl szép, hogy igaz legyen. Így gondolták az istenek is.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 44 -
2.
MI A VALÓSÁG? Emlékezetünkben ködalak a koraközépkori ember, a hírese, nagyja éppen úgy, mint a
névtelenje. Maguk is csak halvány körvonalakban látták önmagukat; a földi lét „két hegy között nyílt seb az
égre”, nem érdemes megörökíteni. A mennyország valószínű jegyese emez, a pokol jövendő prédája amaz,
minek szót vesztegetni affélére, hogy szerette a pacsirtát, humorral tűrte haja hullását, szeme szivárgását.
Ólomkarikás ablakok porkérge alól ki-kiragyogó alakokhoz hasonlítanak a fő játékosok, nem vonásainkkal
rokonítható, beszédes római mellszobrokra.
Pedig emberek voltak, az őseink. S micsoda időben! Élni, az életért remegni a század derekán is lehetett
ugyan, de hasonló vad körítést a mindennapi élethez legádázabb ellenségünknek se kívánjunk. A
népvándorlások kihűlő, roppant lávakérgébe újabb lávapatakok szántottak, vikingek északon, magyarok
keleten, szaracének délen. A Duna-völgy emberrabló lovasság, a Szajna-torkolat gyújtogató villámhajósok, a
dél-francia tengerpart nőgyalázó kalózok támaszpontja; vikingeknek, magyaroknak, szaracéneknek jól
fegyelmezett s a fejetlen Európa peremein egyelőre győzhetetlen szervezetük volt. Kellett is, hogy legyen, ha
zsákmányolás a kenyerük. Közben észvesztő kincseivel s a birodalmi folytonossággal kevélykedve ott
tündökölt mesés távolban a gyűlölt és irigyelt és hiába döngetett Bizánc. Nem csoda, hogy az
elnéptelenedve tengődő, erőtlen nyugaton terjedni kezdett a rémhit: jön, jön a végítélet, amikor betelik az
ezredév! Pusztuljon más is, ha már ők pusztulnak. Tegyük hozzá, hogy mind a három pusztító az
ötvösművészet mestere volt; a zsákmányolt kódexekből is csak telefirkált belüket hányták el, nem a
drágakövekkel szemezett és zománcos kötés-táblát, azt tovább adták, lekopasztani, a remek
fémműveseknek.