RÓMAI MUZSIKA - Hollandiai Magyar Szövetség

CS. SZABÓ LÁSZLÓ : RÓMAI MUZSIKA
közt. Mert hiába mondják, hangjukban gyönyörködve, az önelégült, sima humanisták, hogy a kettő békésen
összefér egymással, nincs béke a vétkező lélekben, ha nem látjuk tisztán e határt! Töprengésük mázsás
súlya felett két oldalt a tizenkilenc oszlopülő, meztelen ifjú növekvő lázzal lobog át az érzéki világból abba a
másikba, ahol kiengesztelődve, súlytalanul lehet végre szemlélni Istenben a jót, ami szép, a szépet, ami jó.
Csak ne lennének azok a testek olyan meggyőző tanúk a testről! Ó, ha karunkba ájulna valamelyik,
bárcsak ájulna! — noha nem világos, mi a nemük, melyik határhoz állnak közelebb, mi erősebb bennük, az
animus vagy anima? Hátha bűn megkívánni őket? Férfinak, mert angyalok, nőnek, mert hermafroditák?
Egészen másfajta képzeteket ébresztenek, mint amelyeket, bűntudattól sújtottan és sanyargatva, alkotójuk:
az Ótestamentumból ideszakadt toszkán szobrász a Feszület tövében Platónjáért lelkesedve atléta testükre
bízott. Nemcsak a Sixtusi Kápolna mennyezetén; kőben is. Haldokló párizsi Rabszolgája — töredék II. Gyula
síremlékéről — spirituális honvággyal kikívánkozik az anyag bilincséből, de így, pontosan így nyújtózik,
aléltan a kéj emlékétől egy ébredező nő is, tökéletes nászéjszakája után. Sugárzik az érzékiség a
befejezetlen tömbből, süt a Kápolna mennyezetéről. Ha ez a platónizmus, akkor megértettem, de teljesen az
érzékeimmel fogom fel. Mi lett volna, ha megmondom neki? Elszomorítom? Megbántom? Elvesztette
uralmát önállósult teremtményei fölött; jogom van tiltakozni, hogy tiszta eszmévé finomuljanak s ellobogjanak
patyolat lelkekké ezek az isteni, meztelen ifjak.
HOSSZŰ életű, nagy alkotók művében a tökéletes megoldás olykor csak egyik változata a témának,
amely létük legmélyével összenőve, tudtukon kívül megszállva tartotta őket bölcsőtől a sírig, új és új alakot
követelt magának s föltámadt véglegesnek hitt formája után is, mint egy folyamatos, belső önéletrajz
következő fejezete. Csak együtt érvényesek: a korai és késői, a viszonylagosan tökéletes és tökéletlen
változat. Az ős Faust s az öregkori Faust, s Michelangelo három Pietája a befejezett ifjúkoritól, mely a Szent
Péter bazilikában áll a Rondanini torzóig, melyen a halála előtti napokban is dolgozott. Felülmúlják minden
életrajzát az 1498 és 1564 közti évekből, két emberöltőről. Tartalmuk mégis belefér egy mondatba: volt
egyszer egy szomorú ember, aki nem halhat meg többé, mert vigaszára szorul a föld.
MENNYI méltatlan pletykát hordtak össze Bramante, Raffaello és Michelangelo viszonyáról! Kezdte
Vasari, aki pedig még élve tisztelhette bálványát, a szobrászt. Hozzáköltöttek hiúságukhoz, megtoldották
féltékenységüket, fel-fújták kölcsönös gyanúsításaikat. Volt bennük ez is, az is. De hol a kölcsönös nagy
tiszteletük? Azt már nem tudták felérni sem ésszel, sem szívvel.
Freskóján, az Athéni Iskolán Raffaello a gondolkozók oldalára festette Michelangelot, közhit szerint
Hérakleitosznak — (mellesleg: csak századok után ismerték föl) —, olyan tartásban, amely emlékeztet az
egyik sixtusi prófétára. Önmagát ellenben a fiatalabb vetélytárs a geometrikusok közé állította. Nem lehet
véletlen az elhelyezés, s ha véletlen, épp olyan áruló. Raffaello hajlékony, aulikus művész volt, egyéni
vizsgálódás, vájkálás nélkül elhitte, amit hallott vatikáni köröktől, hogy kereszténység és platónizmus immár
békésen megfér egymással. Nemcsak elhitte, be is bizonyította a boldogító geometriában, amely
összehangolja az értelem s a hit szerint való igazságot. Csak szépen mindent a maga rendjén, mint egy
humanista keresztény tanrendben! Nem ég szégyentől az anyag, amiért fogva tartja a lelket, nem készül
kitörésre a lélek, amely szemmelláthatón élvezi a vendéglátást földi száműzetése alatt.
Különös, hogy éppen ez a nagy egyetértés tompítja el érzékeinket. Vajon bűntudat kell ahhoz, hogy
igazán testnek érezzük a testet? Derűje nem e világból való, az Ideák kristályos visszfénye; hozzá mérten
Michelangelo nagyon is ide való, érzékeink bilincseiben. Már lenyűgöz, mielőtt értenénk. De amennyivel
érzékibb, annyival megrázóbb. Raffaello a behízelgő látszat ellenére nehéz, elvont művész, nagyságára
csak lassan lehet rájönni, nekem körülbelül tizenöt évbe telt. A tizennyolcadik század végéig éppen fordítva
volt kettőjükkel; ebből is kiderül, mennyire változik az európai ember. Többről van szó, mint puszta
ízlésváltozásról.
Huszonöt éves, amikor megbízza a pápa a Stanza della Segnatura átfestésével. Legyen a négy fal s a
mennyezet olyan, mint egy választékos könyvtár, polcain az egyházi és világi tudományok valamennyi
ágával. Rossz rágondolni, mi lehetett a magyarázó szöveg a rendelésnél. Ő azonban nem érzi tehernek,
egyetért a taláros tervezőkkel, hiszen akkora tekintélyek! tudják, hogy az allegóriákon melyik kifejező helyre
kell állítani a görög bölcseket és hová a Biblia véneit, egyházatyákat, alexandriai tudósokat és félisteni
költőket. Róma (s természetesen II. Gyula) fényétől oszlik már a maradék sötétség, örök a szeretet Jézus és
Apolló, a Szentek és a Múzsák közt. Ezentúl az ő viszonyukba sincs beleszólásuk a megfékezett
zsinatoknak, hatalmi szóval dönti el majd a Curia. De olyan bámulatos Raffaello egyensúly érzéke és
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008, Cs. Szabó László jogutódai 1934-2008 - 11 -