szf

ármilyen parányi és eldugott részébe elérni. Több száz
elektromos alkatrészt építettek egybe, hogy megalkossák a
robot „agyát" és navigációs egységét. Külön erre a célra tervezett
motorok és áttételek kerültek a karosszéria elejére és
végébe; a stabilitást acél merevítőrendszer is szolgálta. A magas
nyomású hidraulikus dugattyúk, melyek 200 kilogrammnyi
tolóerő kifejtésére voltak képesek, biztosították, hogy a
robot bármilyen körülmények között képes legyen megkapaszkodni
a kürtő falában. Új kamerát terveztek, mely nemcsak
vízszintesen, de függőlegesen is mozoghatott, befogva
így minden elképzelhető látószöget. A két erős, nagy intenzitású
lámpa, melyeket a kamera két oldalára szereltek fel, az
utat világította be a robot előtt. Végül egy nyolckerekes meghajtórendszer
- négy kerék alul, négy felül - arról gondoskodott,
hogy a robot elérjen rendeltetési helyére.
Problémák az engedélyekkel
1992 végén és 1993 elején, miközben Münchenben gőzerővel
folytak az Upuaut-2 építési munkálatai, Rudolf Gantenbrink
egy televíziós forgatócsoporttal Egyiptomba utazott,
hogy filmre vegye majdani kutatásának helyszínét, a királynő
kamráját és annak kürtőit. Amikor azonban 1993. március
6-án ő és csapata (köztük a filmes Jochen Breitenstein és
asszisztense, Dirk Brakebusch) Kairóba érkezett, egy kezdetben
aprónak tűnő adminisztrációs probléma merült fel: a
Német Archeológiai Intézet nem szerezte be idejében a forgatási
engedélyt az Egyiptomi Régészeti Hivataltól. Miután
az írásbeli engedély csak nem akart megérkezni, Gantenbrink
emlékei szerint először Stadelmann, majd ő maga is
felkereste dr. Zahi Hawasst, a hivatal rangidős gizai vezetőjét,
aki „végül szóban megengedte, hogy filmezzenek" 9 .
így kezdődhetett meg a felfedezés.
A felfedezés
1993 márciusának közepe döntő fontosságú volt Rudolf
Gantenbrink számára. Ennél fontosabb már nem is lehetett
148