szf

Köztudott, hogy az építők a fő égtájak felé irányozták be
a piramist (az északi oldal pontosan északra néz, a keleti
pontosan keletre stb.). Kevéssé ismert azonban, milyen kísértetiesen
pontosak ezek a tájolások - az átlagos eltérés a valóságos
iránytól alig több mint 3 fokperc (vagyis az egy fok
nagyjából 5 százaléka) 28 .
De miért ez az aprólékosság?
Mi értelme mindennek?
Miért törődtek azzal az egyébként megalomániás fáraók,
hogy masszív „síremlékeik" 3 fokperc pontossággal igazodjanak
az égtájakhoz - vagy akár egy teljes fok pontossággal
is? Szabad szemmel egyszerűen lehetetlen meglátni ezeket
az eltéréseket. A legtöbben nem tudunk 3 foknál (180 fokpercnél)
kisebb eltérést érzékelni, nem hogy 3 fokpercnél kisebbet
(nem is beszélve azokról, akik még a fő égtájakat sem
tudják megadni). Fel kell tehát tennünk a kérdést: mi értelme
ilyen fokú precizitásnak? Miért terhelték magukat az építők
még ezzel is, amikor fáradságos többletmunkájuk eredményét
szabad szemmel amúgy sem lehet látni?
Joggal feltételezzük tehát, hogy léteznie kellett egy erőteljes
motivációnak, mely megkívánta az ilyen hallatlan pontosságot.
Külön ki kell még emelnünk, hogy ez az építészeti csoda
ráadásul nem is tökéletesen lapos sziklaágyon nyugszik, ahogyan
azt elvárnánk. A Nagy Piramist egy természetes sziklaképződmény,
egy szikladomb fölé építették. A becslések szerint
a mintegy 30 láb (9 méter) magas ősdombot pontosan az
alapterület közepére pozícionálták (ennek megközelítőleg
70 százalékát adja ki), és nem kétséges, hogy ennek jelenléte
révén őrizhette meg az építmény legendás stabilitását az
évezredek során. Rendkívül nehéz azonban megérteni, miként
voltak képesek az építők ilyen pontossággal kimérni a
piramis alapját, amikor a sziklaképződmény mindvégig az
útjukban volt (az alap felrajzolása során normális esetben
sokszor kell átlós méréseket is eszközölni a sarkok között) 29 .
Mi csak annyit mondhatunk biztosra, hogy az alap igenis szabályos
négyzet, és hogy az építmény nagy pontossággal igazodik
a négy fő égtájhoz.
61