szf

szimuláljuk az öv csillagainak éjszakai áthaladását az éggömb
mennyezetén, és a mozgást akkor állítjuk csak le, amikor
az Alnitak elérkezik a meridiánkörhöz (45 fokkal a déli
horizont felett, ahol célba veszi őt a király kamrájának kürtője),
nyilvánvalóan látszik, hogy valami nincs rendjén.
Arra számítanánk, hogy egy tökéletes igazodást fogunk
látni a meridiánhoz képest, ehelyett azonban azt találjuk,
hogy a három csillag domináns tengelye és a Tejút gyanús
módon megdől, elcsavarodik a három piramis és a Nílus tengelyéhez
képest. Ez utóbbiak, természetükből adódóan,
helyhez kötöttek. Arra lenne tehát szükség, hogy valamiképp
„elforgassuk" a mennyboltot az „ideális" föld-ég elrendezés
kialakítása érdekében.
A földtengely imbolygásának kozmikus, állandó mechanizmusa
adja a kulcsot a megfejtéshez - így nem kell egyebet
tennünk, mint utasítani a számítógépet, hogy a preceszszió
figyelembevételével számítsa ki a csillagok helyzetét,
visszafelé haladva az időben.
Miközben ezt tesszük, ezredévről ezredévre, a kulmináló
Orion-öv lassan elfordul az óramutató járásával ellenkező
irányban, és ezáltal egyre közelebb kerül az áhított meridián-meridián
egyezőséghez. De csak i. e. 10 500-ban - vagyis
mintegy 8000 évvel a „piramisok kora" előtt - érjük el ezt az
egyezőséget, amikor a Nílus a Tejút tükörképévé lesz, a három
piramis és az öv csillagai pedig azonosan helyezkednek
el a meridián viszonylatában 9 .
Delelő csillagok
Van valami ebben az i. e. 10 500-as egyezőségben, ami arra
utal, hogy szó sincs véletlen egybeesésről. A monumentális
építészeti emlékekben ránk örökített pillanat a három Orion
csillag 25 920 évig tartó precessziós ciklusának egy kiemelten
fontos eseményére utal - melyet a piramisok építői aligha
választottak meg vaktában.
Hogy tisztán lássunk, hívjuk elő a számítógépes szimulációt,
mely a saját korunkban, tehát i. sz. 2000 körül örökíti
meg a Giza feletti égboltot. Egyenesen dél felé tekintve azt
látjuk, hogy az Alnitak a horizont felett 58 fok 6 percnyire
91