szf

Rundle Clark azt is felismeri, hogy az egyiptomi művészet
„szinte teljes egészében szimbolizmus", és hogy „az építészeti
elrendezések és díszítőelemek egyfajta mitikus tájképet
tükröznek", melyeket a legutolsó részletig megformálnak, és
amelyek minden ilyen részlete külön jelentéssel bír:
Az isten [vagy király] szentélye [templom avagy piramiskomplexum]
például a horizontot jelképezte, a dicsőséges
fény földjét a hajnali horizonton túl, ahol az istenek lakoztak.
Maga a templom az univerzum mása volt, ahogyan akkor
létezett, s ezzel egy időben úgy is, amilyen a Teremtés
idején lehetett, mikor az Osdomb kiemelkedett az Ősvízből...
A napi istentiszteletek végeztével a papok felmutatták
Maat (a törvény és rend istennője) apró alakját az isteni
más előtt. Az aktus azt jelképezte, hogy visszaállt az igazságosság
és rend, ám ugyanakkor újra ismételte az eseményt,
ahogyan az a világ kezdetén történt... mint valami
mágikus tettet, még az istenek idejéből... 28
Az aranykor és a gonosz eljövetele
A későbbi fejezetekben még visszakanyarodunk az isteneknek
ehhez az „Első Idejéhez". Itt elegendő annyit megjegyeznünk,
hogy a Szép Tepi afféle boldog aranykorként élt az
egyiptomiak lelkében, mely közvetlenül a Teremtés után
kezdődött meg. Ráadásul, legalábbis az ókori egyiptomiak
szemében, ez az aranykor nem egy nehezen fellelhető, talán
sosem volt bibliai „Édenkertben" zajlott, hanem egy jól ismert
és vitán felül valóságos területen - a Nílus deltája felső
csücskétől valamennyivel délebbre fekvő, hatalmas háromszögletű
régióban, mely magába foglalta Héliopoliszt,
Memphiszt és Gizát. Itt, ebben a valóságban is létező „Édenkertben"
került sor az „Első Idő" cselekményeire, és itt -
állítják a szövegemlékek - e szent tájon alapították meg az
„Első Idő" istenei ősi királyságukat. 29
Hogy milyen lehetett e királyság kulturális karaktere?
A legjobb összegzéssel megint csak Rundle Clark szolgál:
170