szf

Esőzések
1989-ben John West felvette a kapcsolatot Róbert Schochhal,
a Boston University professzorával. A köztiszteletben
álló geológus, sztratigráfus és paleontológus szakterülete az
olyan puha sziklarétegek eróziója, mint amilyen a Gizaifennsík
mészkőrétegei is. Nyilvánvaló, mondta akkor West,
hogy „Schoch az az ember, aki birtokában van annak a tudásnak,
melynek segítségével egyszer és mindenkorra elfogadást
vagy elutasítást nyerhet egy ilyen elmélet" 36 .
Schoch kezdetben szkeptikusan közeledett az elgondoláshoz,
ám később meggondolta magát, miután 1990-ben személyesen
is ellátogatott a kérdéses helyszínre. Bár képtelen
volt a Szfinx közvetlen közelébe jutni, a turisták számára
fenntartott kilátópontról is látott annyit, hogy igazolja, a szoboralak
valóban úgy fest, mintha a víz munkája koptatta volna
meg. Az is egyértelmű volt a számára, hogy a mállasztó
tényező nem lehetett az árvíz, csakis a „csapadék".
„Egyszóval", összegezte West, „az esővíz felelős az erózióért,
nem az áradások... A csapadék kiváltotta erózió a gyökerénél
ragadta meg a problémát. Az általam használt források
utaltak arra, hogy az áradásokkal egyidőben sokáig
szakadt az eső is, de mivel nem vagyok geológus, akkor még
nem ötlött fel bennem, hogy a periodikus áradások helyett
inkább az esőzésekre gyanakodjam... 37 "
Mint említettük, Schoch 1990-ben nem jutott közelebb a
szoborhoz, mint a látogatók számára fenntartott kilátópont.
Emiatt természetesen a West elgondolásait támogató véleményét
is fenntartásokkal kell kezelnünk.
De vajon miért nem engedtek egy bostoni geológiaprofesszort
a műemlék közelébe?
Ennek az az oka, hogy 1978 óta csupán maroknyi egyiptológus
részesülhetett e kiváltságban, miután az egyiptomi
hatóságok elzárták és magasan elkerítették a területet az ide
látogatók elől.
Ezután tehát - a Boston University dékánjának támogatásával
- Schoch formális kérvényt nyújtott be az Egyiptomi
Régészeti Hivatalhoz, hogy geológiai tanulmányokat végezhessen
a Szfinx eróziós mintáival kapcsolatban.
34