70DoKOrI9

11. fejezetGyermeki szeretetAz elsárgult fényképen egy férfi áll. A karján tartja tíz hónapos gyermekét. A gyermek fehérbe vanöltöztetve. Fehér kis bőrcipője van, fehér kabátkája, s hófehér, kötött sapkája, melyen két hegyespamutszarvacska ágaskodik - mintha egy angyalra ördögsipkát húztak volna. A gyerek pufók arcán boldog,elégedett mosoly van. Láthatóan jól érzi magát a férfi ölében. Apró kezét bedugja a férfi erős markába, aközépső és mutatóujja közé. A másik kezecskéje a férfi vállán hever; nem öleli át a nyakát, csak ráfekteti piciujjait a kabát gallérjára.A férfi sötét zakóban, csíkos nyakkendőben van. Hullámos, gesztenyebarna haja dús és jól fésült. Elöl egyhegyes csúcsban végződő tarajos fürt - „Kakas"-nak becézték valaha. Olyan mosollyal pillant a gyerekre - akiegyébként nem rá, hanem a kamera felé nevet - mint aki szereti, de nem olvad el tőle. A férfi büszke, gyengédmosolyában van valami távolságtartás. Király nézi így a királyfit - szeretettel, de azért kicsit fölülről,méltósággal.Két boldog arc.A pici én vagyok.A férfi az apám, 37 éves korában.Ekkor már közeledett a háború. Hitler megszállta Ausztriát. Készülődtünk az apokalipszisre. Az a gondozottkert, ami mögöttünk van, hamarosan kipusztult. A ház, melynek csak a sarka látszik a képen, rommá dőlt. Anyírott sövény helyén, amely a képen még mellettünk állt, pár év múlva már egy mély bombatölcsér tátongott,két orosz hulla hevert benne, az egyiknek nem volt lába, s a romházból belehordott törmelékek közöttfelbugyogott az agyagos talajvíz.A férfi csonttá soványodva, ótvaros sebekkel borítva jött vissza a háborúból. Meggyötörve, rémülettől dülledtszemmel és gyógyíthatatlanul sérült lélekkel. Rettegett az emberektől. Dús haja meggyérült, és hirtelen őszülnikezdett. Főleg elöl, az a nagy hullámos hajtincse ritkult meg, ami miatt valaha „kakasnak" becézték; kilátszott asebes homloka.Sok év múltán megpróbálta elmesélni az iszonyatot, amelyet átélt, de a gyereket, nemigen érdekelte. Ő isidősebb lett. Saját történetét élte már, s hogy mit élt át az apja, nem volt fontos neki. Fő, hogy életben maradt. A„mese" nem érdekelte. Akkor kezdte megtanulni, hogy senkit sem érdekel a mások meséje. Főleg a szüleinkmeséje nem. Van nekünk saját mesénk: előttünk az élet, a saját életünk, azt kell élni - hogy mi történt apánkkalvagy anyánkkal, hogy mi történt egyáltalán a múltban, nem érdekes.Nem tudtam, miken ment át. Csak jóval később, akkor is csak azért, mert az író önző figyelmével hallgattam.Jó sztorinak tartottam, érdekes regény témának, melyet sohasem írtam meg.A poklot én is megéltem, csak nem vele - én anyámmal maradtam. De hiába voltam éjjel-nappal az anyámmellett, az o jelenéből is csak foltokat észleltem: a gyerek nem látja az anyját. Ráadásul a borzalmakat el istitkolta előlem. Hogy hányszor jártunk a halál szélén, hányszor akarták megerőszakolni - nem tudtam. Csakjóval a halála után tudtam meg a barátaitól. Nekik elmondta azt, amit nekem nem lehetett.Illetve az igazság az, hogy nekem is próbálta elmesélni, sok évvel később, de nemigen érdekelt. Úgy voltamvele, mint egy régi és nyomasztó mozival: nem volt kedvem megnézni újra.Pedig ebben a filmben már én is játszottam - kisgyerek voltam.Ami pedig előttem történt, a születésem előtt, olyan volt, mintha meg sem történt volna soha.Apám... De ki volt ez az ember? Milyen gyerekkora volt? Mit élt át? Hogyan nőtt föl? Hogyan lett férfi?Hogyan lett szerelmes s hányszor? És miért éppen az anyámat választotta? Mit akart valaha az élettől? Mibenreménykedett? Milyen kamasz volt s milyen férj, amíg én nem éltem? És hogyan fogadta a hírt, hogy gyerekelesz? S mire gondolt, amikor a szülőszoba ajtajában megjelent a nővér s azt mondta: „Mérnök úr, fia született!"Anyám azt mesélte, hogy egészen más ember volt a születésem előtt. Nevetős, erős és nagyon romantikusférfi. Szerette a szép Wagner-dalokat, főleg a Dal az Esthajnalcsillaghozt. Szerette a békés erdei sétákat és atermészetet. Főleg a magas hegyeket.Én ezt az embert nem ismertem. Csak azt, aki a háborúban tönkrement: a rettegőt, a lelkileg beteget, akiminden emberben gyilkost gyanított - s akinek a házassága tarthatatlanná vált.Semmit sem tudok róla. Nem tudtam akkor sem, amikor élt még, pedig végigkísértem hosszú életén át.Idegenek mesélték el, jóval a halála után, hogy milyen ember volt az apám. Jobban ismerték, mint én. A postás,a munkatársai, a fűszerüzlet pénztárosa, az uszoda kabinosa (akihez még aggastyán korában is úszni járt) többettudott róla, mint én. Nemrégiben egy idős asszony mesélt róla; személyzetis volt ott, ahol apám dolgozott, smegőrizte a munkakönyvét, amelybe az utolsó pecsétet akkor nyomta, amikor apám 93 éves volt. Élete utolsó100