70DoKOrI9

hogy valaki magányba vonul, hanem hogy játszik az emberekkel. Bölcsen komédiázik.Egyszer azt mondta nekem: „Tudod, pajtikám, a jót nem lehet egyenesen akarni, mert az emberek gyengékhozzá és megbántod őket - a jót ki kell bulizni." Nagy kópé volt a Mamuska! Nálunk lakott, s amikor márnagyon beteg volt, és nem akart túlságosan nagy terhet rakni anyám vállára, s főleg, mint minden halálba induló,nagyon óhajtotta már a magányt, nem azt mondta, hogy „Vigyetek kórházba!". Azt hazudta, hogy elesett. Nemvolt igaz, de tudta, hogy anyám sohasem vitetné őt kórházba. Ismerte jól nagyanyám cseleit, a szavainak márnem dőlt be. Ezért az én bölcs Mamuskám úgy járt túl az eszén, hogy óvatosan lecsúszott az ágyáról, elterült aföldön, s amikor beléptünk a szobájába, ott hevert a földön, sátorként szétbomlott hószínű hajával, ésszemérmesen nyöszörgött és jajveszékelt. Persze azonnal hívtuk a mentőt, és kórházba került. Mindennapmeglátogattuk. Amikor érezte, hogy meg fog halni, azt „hazudta", hogy este ne jöjjünk be hozzá, semmi értelme,ilyenkor már úgysem történik semmi. Orvosa sincs bent, csak egy idegen ügyeletes - ráadásul jobban is érzimagát. Sokkal jobban van, mondta.Nem is mentünk be hozzá. O pedig megfésülte és kalácsba fonta ősz haját. A nyakáról levette, és egy borítékbatette azt a fekete bársonyszalagon lógó értéktelen kis medaliont, amelyet egy életen át viselt. Aztán összetette amellén két kezét, és meghalt. „Kibulizta" magának a szép halált.Nagyon szeretett minket, de hogy kit mennyire, az ő titka maradt.Ezekről a titkokról sok szó esett a „Vidám holtak klubjában". Egymás között azt is bevallottak, hogyvisszatérésünk után sokáig szemlesütve éltünk a hozzátartozóink között: nem felejtettük el azt a „titkosrangsort", amit odaát megpillantottunk.Ebben a másik világ felé való utazásban nemcsak távolodó hozzátartozóinkat látjuk, de azokat is, akik márvárnak odaát. Néha olyan ismerősök is felbukkannak, akik előző életeinkben voltak a társaink. Most újra ittvannak.Gyanítom például, hogy nagyanyám szép távozásában az is szerepet játszott, hogy legforróbb „szerelmesszeretetettel" nem engem, nem is az anyámat szerette, hanem a férjét, akit korán elveszített. És a legkisebb fiát,a Sándort, akit huszonhat éves korában kivégeztek, mert partizán volt.Erre a két találkozásra ő tudatosan készült, sok évtizeden át.A szívnek, mondják, nem lehet parancsolni. Mégis óva intenélek attól, hogy a lelkednek ezt a titkoskapcsolatrendszerét még életedben felkutasd. Isteni jóindulat van abban, hogy amíg élünk, ez a „rangsor" fedvevan bennünk. Olyan mélyen, hogy érzéseinknek semmiféle sugallata ezt a titkot föl nem tárhatja. Ez ugyanismélyebben van az érzelmeknél. Ezért nem tudunk róla a földi síkon, mert itt az érzelmeinkkel mérjük aszeretetet. Ott már nem. Ez mélyebb valóságszint. A halálon túli valóságélményt nem lehet összetéveszteni aföldi élményekkel - itt a hétköznapok felszínén még „homályosan látunk". És homályosan érzünk. Egy-egypillanatra fölbukkanhat a Valóság, ahogy a forró láva kibuggyan néha a szelíd föld alól, s hirtelen tűztengerbeborítja a tájat - de jó, hogy mindezt nem látjuk. Jó, ha nem tudjuk, miféle atomkohó van lábaink alatt, mert nemtudnánk nyugodtan élni a földi sorsunkat.Nemcsak arról van szó, hogy az élethez sok megalkuvás kell (mert ez is igaz), hanem arról a sokkal mélyebbtitokról, hogy sorsunk megcsinálásához csak kivételes esetekben szabad a legforróbb nyomot követnünk. S haezt mégis megtesszük - ahogy ez nagyanyám élete első felében is történt-, hamar le kell térnünk róla. Valamiközbejön és letérít róla.Legtöbbször az, hogy „szív-közeli" társunk meghal.Magyarán szólva: életünket gyakran nem azokkal éljük le, akiket legjobban szeretünk. Ritka kegyelem, ha eznem így történik.Sok embert ismerek, akit „legnagyobb szerelme" elhagyott, vagy fordítva, ő ment tovább. Szét kellett hogyváljanak útjaik. Rendszerint azért, hogy sorsukat másokkal éljék le. Ezek a karma szövevényes útjának nagytitkai Életünk ugyanis nem arról szól, hogy gondtalan boldogságban lebegjünk, hanem hogy lelkilegmegérjünk, hogy egymással összecsiszolódjunk.Ha visszaemlékszünk legforróbb élményeinkre, azt látjuk, ezek ritkán voltak többek, mint integetések avonatablakból; És aztán másfelé robogott a vonatunk.Miért van ez így?Talán, mert életünk célja a kiteljesedés. És nem egy életünk van, hanem sok. Sokféle szerepet, sokféletörténetet játszunk el, amelyek úgy függenek össze, mint a rózsafüzér szemei. Mindegyik sorsunk külön-különis fontos - de a legfontosabb mégis az Egész Füzér. És a sok-sok életünk a maga folytonosságában azt afeladatot rejti magában, hogy forrjon ki belőlünk minden méltatlanság, önző vágy és hiú ambíció, és váljunk teljessé.Ezt nem segíti a korai célba érkezés. Ezért van az, hogy a lélek a „fény-szeretet" állapotában megriad, ésnem akar benne maradni. Fenemód jó benne, mert, ez egy megvilágosodás-élmény, de ez még nem lehet a végsőlakóhelyünk. Ez csak egy „előzetes " létélmény, hirtelen megtapasztalása az eljövendő üdvnek - de éretlenlélekkel benne maradni nem, lehet...46