70DoKOrI9

Nem bírja elviselni a tragédia légkörét. Csalni kezd, mint egy operettszerző: cukorba mártja a szenvedést, éshappy endet csinál.Mi már ezt a zenét halljuk.Jön Ámor, a szerelem istene és megbocsát hőseinknek.„Térjetek vissza a világba, s élvezzétek újra az életet!" - dalolja jóságosan. A kórus pedig vidáman zeng -Orfeusz, és a halálból megváltott Eurüdiké kézen fogva mennek a napfényes földi boldogság felé:„Édes vágy, el ne hervadj, El ne hamvadj, lánggal égj! Édes vágy,hozzánk szállj ma, Szívünk drága társa légy!"(Romhányi József fordítása)Ez a Boldog lelkek tánca.A zene szép - de a szavak hazudnak. Az eredeti mítosz szerint Orfeusznak nem sikerült felhoznia szerelmét azalvilágból. Apollón ítéletét semmiféle Ámor nem tudta felülbírálni.Orfeusz egyedül jött föl, vesztesen és kétségbeesetten.A nagy próbatétel nem sikerült. Megbukott. Magányos alakját belepte a hó és örökre búskomor maradt.Én azonban csak a zenét hallgatom. A szöveg csalhat - de a zene is?Járjunk utána!*Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban.Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs".Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá,mennyire szerettünk.Utólag.És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvűmorgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymásmellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtamvolna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is!Másképp szólnék hozzá! Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt,hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.Igazán szeretni a ravatalozóban tudunk.Látod, ilyen cikis mondatokat írok.Mert igazak.Hogy mit jelent szeretni valakit, azt akkor tudjuk meg, amikor elveszítjük.Amikor van, észre sem vesszük - természetes.így vagyunk az életünkkel is.Végigrobotoljuk az egészet, rosszkedvűen és idegesen. Azt mondjuk: szürke hétköznapok. Alig várjuk, hogyelmúljon a hétfő, a kedd, a szerda, a jövő hónap... s végül az egész élet. Az időbe szorult ego tekintete mindentszürkében lát. Állandóan boldogtalan. Úgy éli az életét, mint egy szorgalmi feladatot. Nem veszi észre, hogycsodában jár. Azt hiszi, mindig így lesz. Hamis örökkévalóságban él, alig várja, hogy a napja elmúljon. A jövőtreméli, ami képzeletében talán színes, de mire eljön, szürke lesz és elviselhetetlen. Semmi sem jó. Állandóankonfliktust idéz maga köré, és hajszol valami nem létező káprázatot, miközben a jelenről megfeledkezik. Sohasincs itt - mindig ott van. Nem tudja, hogy hozzáérni a szerelme kezéhez: előleg az örökkévalóságból.Figyeld meg, ha boldog vagy, hogy repül az idő.,Jé, már este van!"Ha pedig nagyon boldog vagy, akkor az idő nemcsak „repül", de meg is szűnik. Nincs. Egy olyandimenzióban vagy, ahol nincsenek órák. Nincs holnap. Tegnap sincs. „Most" sincs - mert ha már tudod, hogy„most" van, nyomban félni kezdesz, hogy elmúlik egész.Valójában csak két tudatállapotunk van: a mulandóság és az örökkévalóság.Amikor boldog vagy, nincs idő.Ha ott van melletted a szerelmed, nemcsak őt szereled! Szereted a pincért, aki egy üveg bort tesz az asztalra, ahelyet, ahol ültök, a délutáni napsugarat, amely betűz az ablakon, szereted az asztalt és a kockás abroszt (úgytérsz ide vissza, szerelmed halála után, mint egy zarándokhelyhez: „Milyen boldog voltam ennél az asztalnál!").177