70DoKOrI9

12. fejezetSzerepekEgyszer anyámmal az öregségéről beszélgettünk. Akkoriban már sokféle betegség kínozta, mindene fájt, sbár már nem kért rá, de mindig fölhívtam, mielőtt meglátogattam. Tudtam, hogy ilyenkor rendbe hozza magát:megfésülte a haját, cipőt húzott papucs helyett, eltette az ágyneműjét. Néha gyógyszert is vett be,fájdalomcsillapítót, hogy zavartalanul tudjunk beszélgetni egymással.Barátok voltunk.Rossz érzés látni, ha leromlik a teste annak, akit szeretünk. Az arca összetörik, szája beomlik, a műfogsoramiatt selypítve mondja ki szavakat. Szeme is homályosabb, mintha nem egészen rád nézne. Látszik rajta, hogymindennapos erőfeszítésébe kerül, hogy éljen. Rossz ezt nézni, sőt, ha figyeled az érzéseidet, néha bosszantó is,amikor nem érteni, amit mond - türelmetlenek vagyunk az öregekkel.- Ez a legnehezebb szerepem! - mondta egyszer nevetve. - Voltam már kislány, szerelmes, feleség, anya,szerető, elvált asszony, száműzött, pincékben bujkáló menekült, voltam úriasszony és bőrgyári munkás - sokféleszerepet játszottam, de az öregség a legnehezebb. Ezt nemcsak azért nehéz eljátszani, mert méltatlan, hanemmert belül nem öregszik az ember. Ha belül is öreg lennék, sokkal könnyebb lenne. Észre sem venném, hogymegöregedtem. De így meglepődök magamon. Belenézek a tükörbe, és azt kérdem: ki ez?Anyám úgy vélte, hogy az élete szerepekből állt.És minden szerepében másképp szeretett.Volt olyan szerep, amiben megbukott, volt, amit sikerrel oldott meg.Azt mondta, egyetlen élet alatt sok életet élünk. Erre akkor jön rá az ember, ha megöregszik és visszanéz. Éslátja, ki minden volt már, mennyiféle szerep! És ezekben a szerepekben a szeretetnek más és más műfajáttanuljuk meg. Nemcsak azért, mert a lényünk átalakul, hanem azért is, mert amit magunkban egyetlenValakinek vélünk, valójában nagyon sok „valaki".Sokan vannak bennünk.Ez egyébként a reinkarnáció titka is. Isteni Önvalónk számtalan életvariációt tud teremteni önmagából - mintegy zseniális színésznek, sok száz szerepre van szüksége ahhoz, hogy a benne rejlő összes lehetőségeket mindeljátssza. Talán azért, hogy megtudja, valójában kicsoda is Ő.Külön-külön egyik sem Ő.Csak együtt az összes.így van ez egyeden életen belül is. Ezért ha szeretetről beszélünk, külön kell választani a szerepeinket, mertnem azonos élményről van szó.„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" - mondj a Jézus.Igen ám, de „felebarátom" is sokféle van. És mindegyik más. Más vagy te, ő, a szomszédom, az anyám. Istenegy van, de ember száz, és figyeld meg - ha egyáltalán képesek vagyunk még szeretni manapság -, figyeld meg,hogy minden embert másképp szeretünk!(Tudod, mikor tapasztalod ezt? Ha összehozod két barátodat, akik nem ismerték egymást, s zavartan látod,hogy kínos a találkozásuk. Te szereted őket, de ők nem tudják megszeretni egymást. Nem jönnek össze- csakis a telelkedben. Jó lenne „egybeszeretni" őket, de nem megy. Hiába igyekszel, s talán ők is igyekeznek, nem megy. Sekkor rádöbbensz, hogy te a hozzájuk fűződő érzéseid is különbözőek: mindegyiket másért, más módon szereted.)Amiket anyám „szerepeknek" nevezett, azok archetípusok.Ahogy a tavasz, nyár, ősz, tél nem csupán meteorológiai állapotok, hanem az isteni Lélek vándorlásánakstációi - úgy életszerepeink is, amelyeket átélünk, lelkünk történetének nagy állomásai. Az Örök Emberszerepről szerepre valósítja meg önmagát: így aztán gyereknek lenni például nem csupán élettani helyzet, hanemtudatállapot. Amikor kisbaba vagy, az őskezdet szerepét játszod.Ez nagyjából az édenkerti történetnek felel meg. A gyermeki szeretetről beszéltünk már.Ez is százféle lehet. A tiéd más, mint az enyém. Én csak a sajátomat mondtam el, de nem említettem, hogyteljesen más érzés vonzott a szüleimhez - nemcsak azért, mert egyik az „Anyám", a másik az „Apám", hanemazért is, mert két különféle ember volt: más jellem, más lélek. Erre most nem akarok visszatérni, s arra sem,hogy ugyanez az anyai kötődés milyen különös variációkban bukkan föl a sorsomban: beállítok például afogorvosnőmhöz, mint egy felnőtt férfi, „Milyen csinos nő!" gondolom, de ha a fúróval a fogamhoz ér, márisaz anyukámat látom benne, és a jóságáért esedezek. Mikor beléptem a rendelőjébe, érces volt a hangom; most112