70DoKOrI9

párkapcsolatban a kettő összeműködik. Egy harmonikus természetű asszony egy diszharmonikus férfitharmonizálni tud. Még a karmáján is oldani képes valamit. És fordítva is lehet: egy zaklatott lélek fel tudja dúlniegy békésebb lény természetét.Rossz párkapcsolat az, ahol a felek lehúzzák egymást.Minden együttélésnek ez az egyetlen kérdése: „Emelkedünk vagy süllyedünk mi együtt?"(Ha valakinek párkapcsolati gondja van, sohasem azt nézem, ki csalt meg s kit, s hogy mennyire mélyközöttük a szakadék, hanem azt, hogy van-e ereje annak, aki tisztábban lát, megemelni a másikat, vagy otttartanak már, hogy ő is zuhan vele. Számomra ez jelenti egy kapcsolat végét. Az ugyanis már nem szeretet, amibukásra kényszerít. Lehet szenvedély, bármiféle lelki vagy érzéki örvény, lehet megszokás, kényszer - még közösanyagi érdek is lehet, de nem szeretet. A pokolba is leszállhatsz, ha van reményed rá, hogy társadat felhozhatodonnan — de ha nem akar jönni, s lehúz, nem szabad miatta ott maradni.Ez ugyanis már nem miatta történik, hanem saját gyengeséged miatt.Az önelvesztés nem, szeretet.)Jó párkapcsolat az, melyben segítünk egymás sorsát megcsinálni. Hogy ez mi, nem tudhatom - csakfokozatosan derül ki. Minden emberben szunnyad egy kibontandó jellem s egy eljátszandó forgatókönyv,amelyet a születésével hozott magával. Amikor kimondjuk az anyakönyvvezető előtti „igent", erről még semmitsem tudunk. Csak sejtjük egymásról, miféle árnyékok és fények bujkálnak bennünk. De nem tudjuk, milyenjövővel vagyunk terhesek. Főleg azt nem tudhatjuk előre, hogy miféle mesét fogunk megélni. Bejárom-eférjemmel a siker kisebb-nagyobb csúcsait és kísértéseit, vagy ápolnom kell egy életen át?Visszanézve már okosak vagyunk, de előre nem látunk. Nem látjuk, milyen „macska" rejlik a „zsákban":mennyi küzdelem, csalódás, betegség, diadal és nyomorúság. Nem tudjuk, hány gyerekünk lesz, s melyiketfogjuk eltemetni együtt.Hamvas Béla szerint egy párkapcsolatban az a nehéz, hogy „igazságviszonyba" kerülünk egymással. Ezsemmilyen más emberi viszonyban nincs. Mindenhol van búvóhely. Szerelemben, barátságban is. Még szülőgyerekviszonyban is van. Itt nincs.Mivel spirituális értelemben itt két bukott angyal akar újra összejönni és fölemelkedni, semmiféle hazugságranincs mód. Előbb-utóbb minden kiderül.Itt a „bukás" szón van a hangsúly, melyet sok más kifejezéssel is helyettesíthetünk. Keresztények„bűnbeesésnek" nevezik, a hinduk tudatvesztésnek, a kínaiak az egység állapotából való kizuhanásnak, agörögök felejtésnek hívják: - amit elfelejtettünk, az éppen a szeretet. Az „együtt" boldogsága. Ezt kell itt újramegtalálni. Ez éppen a párkapcsolat feladata: az Éden állapotának helyreállítása. Vagy újrateremtése? Ki tudja?De mivel itt meztelenül állunk egymás előtt, a hamis kártyákat nincs hová eldugni. Látjuk egymást. Kívülbelülmindig, minden helyzetben. Párunk szeme: tükör. Es ez elviselhetetlen. Hogy látja bennem a démont, akitén nem látok, s nem is akarok látni magamban - és én is látom az övét, amelyről ő sem tud, és letagadja. És hamindehhez - most mondom a lényeget - nem marad meg bennünk az „Ő AZ!" élménye, akkor ezt a helyzetetegyszerűen nem lehet kibírni!Akkor itt a démonok egymás torkának ugranak - mert nincs szeretet, mely megfékezné őket.És jönnek a kölcsönös vádak, hogy egymás életét elrontottuk.Nagy fordulat, amikor a szerelmes szerepből átlépünk a férj vagy a feleség szerepébe.Itt derül ki, hogy valóban az „Ő AZ!"-t láttuk-e, vagy csak belevetítettük valakibe, akihez - most már kiderült- nincs sok közünk. Most nem a „lelki társra" gondolok, hanem egyáltalán a másik emberre.Mert „Ő AZ!" mindenki lehet, akit mélyebben megszeretünk.(Azért említettem előbb a kutya példát. Egy kutya nyilván nem lehet a „duálom", mégis szeretem egy életenát. Sohasem hagynám el, ő sem engem, s ha nem is „lelkem másik fele", mégis a legjobb társam lehet.És a turkálóban fölvett „Ő AZ!" holmit is hosszú évekig viselhetem - kedves darabom marad.)Itt derül ki, hogy valójában szeretem-e ezt az embert, vagy csak pillanatnyi mámorban hittem azt, hogyközünk van egymáshoz.De ami még fontosabb: itt derül ki, tudok-e úgy szeretni, ahogy egy férj vagy feleség szeret, vagy ez már egyolyan szerep, amelyben idegenül mozgok.Amit nem tudok „eljátszani".A színház, ahonnan anyám a példáját vette, hű tükre az életnek, s mivel a mai napig benne élek, tudom,milyen szenvedés egy nem „testre szabott" szerepet eljátszani.Szinte lehetetlen.116