70DoKOrI9

van ez.És ahelyett, hogy önmagamban kerestem volna a választ, én is igyekeztem „elméletet" gyártani.Azt mondtam például, hogy az ilyen egocentrikus lénynek, mint az ember, könnyű szeretni egy olyanteremtményt, akinek nincs egója - nem riválisa, nem ellene él, sőt hűségesen szolgálja egy életen át. Egykutyától rengeteg kedvességet kapunk. Mindig csak ad, alig kér valamit, és elfogadja, hogy uralkodjunk felette- könnyű szeretni.Íme, egy tarthatatlan, pocsék „elmélet". Egy kutya ugyanis roppant egocentrikus. Legalábbis az enyém. Akutyámnak olyasmit tettem meg, amit embernek soha: hóban, fagyban sétáltam vele, rohantam utána azerdőben, úsztam vele az örvényes, koszos Dunában, ölbe vittem a klinikára, csupa vizelet és kaki lett a hófehérvászonkabátom. Mostam utána a ruhámat, s amikor kifordult beteg gyomrából az étel, eltávolítottam a savanyúszagú nyomokat a szőnyegről. Felsúroltam utána a lépcsőházat. Még az utcán is összeszedtem a bűzöspotyadékát. Nem is undorodtam tőle, ahogy egy anya sem undorodik gyermekének teli pelenkájától.A feleségemre rászóltam, néha durván: „Ne zavarj! Hagyj békén!" Még az anyámra is rámordultam,türelmetlenül: „Nem érek rá! Most rohanok, majd máskor, ne haragudj!"De ha a kutyám akart valamit? Azonnal ugrottam. Szemében a néma hívójel is parancs volt számomra. S hanéha ráordítottam, a szívem összeszorult a bánatos, szemrehányó tekintete miatt.Ha egyedül hagytam a lakásban, bosszút állt; szétrámolta a cipőket, letépte a függönyöket, megette a spájzbanőrzött fasírtokat. Ha menni akart, elszökött. Kibújt a kerítésen, és faképnél hagyott. A város végén találtam rá,idegenek között, akik befogadták, s ő belenyugodott, hogy ezentúl velük él majd. Egyszóval hűtlen lett hozzám.Elhagyott a büdös. Ott ült egy idegen családban, és amikor azt mondtam neki: „Katus!" - Ő kelletlenül felállt, shazug bűntudattal odacammogott hozzám. Nem azonnal. Először csak rám nézett. „Most akkor menjek vagymaradjak?" - kérdezte a szemével. Rá kellett reccsentenem, hogy „idejössz, rossz kutya!".Ha szerelmes volt, különben is megfeledkezett rólam. Megcsalt bármelyik kutyával, s elkóborolt vele -sokszor azt hittem, sose jön vissza. S ha visszajött, véresre volt marva a csatakos bundája: látszott, egy egészfalkának odaadta magát. Megértettem, sőt, sajnáltam is őt. (Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha ugyanezta kedvesem teszi!) Azonkívül gyakran botrányt csinált. Ugatott, vonyított, fölverte éjszaka a környéket.Megharapta a postást. Sajnos a polgármestert is. A magányt nem tűrte, a gyerekekre féltékeny volt. Sok külföldiutazásomat kellett lemondani miatta, mert nem lehetett egyedül hagyni. Arról nem is beszélve, amit féltettkertemben művelt: gödröt ásott a fűben, kikaparta az ültetvényeket, összetörte a virágokat. Amikor kicsi volt,lerágta az összes szőnyegünk szélét és lekarmolta a szekrényről a fényezést - ma is láthatók játékos kölyökkoránaknyomai.Ha én kétségbeestem, senki sem törődött velem - de ha a kutyám csak egy kicsit is rosszkedvű volt, az egészcsalád vigasztalni kezdte.Ez még nem minden.Végigcsináltam a kutyám haldoklását. Amikor barna szemében kialudt a fény, lefogtam a szemhéját. Súlyostetemét az ölemben cipeltem a kertbe, magam temettem el. Csákánnyal ástam mély gödröt a kemény, fagyottföldbe. Beletettem az összerágott labdájával együtt. És sírtam. Ma is sírok, ha eszembe jut - hiányzik.Egyszerre voltam mestere, dadája, orvosa, gazdája, táplálója, mentője, gondozója, élettársa és sírásója.És a barátja, persze.Az önfeláldozásnak ezt a fokát ritkán éltem meg emberrel.Látod, másokat faggatok, megdöbbenek a válaszokon, s most, hogy fölidézem az emlékeimet - vagyis az„igazi kenyér" ízét -, rádöbbenek, hogy igen, bármilyen fura, de nekem is a kutyám van az első helyek egyikén.Ha szeretünk valakit, így működünk. Az önfeláldozás, a fáradságot nem ismerő áldozat: a szeretetmértéke.A kutyámat besoroltam a legjobb barátaim közé. De azért nem nyugodtam bele.Hogyan van ez? Ilyen pocsék világot élünk, hogy egy állat megelőzi az embereket a szeretet-listán?Utánanéztem, mit is jelent a szó: „barátság". Különös felfedezésre bukkantam.Tudod, hogy a nagy népek ősi szavai tiszta forrásból származnak.Azért érdemes megízlelni őket, mert bennük van még a látótudó emberek bölcsessége. Őseink aszavakat fentről hozták. Élményeik nem „elméletek" voltak, hanem valóságok. Amit aszellemvilágban éltek, annak a földön szavakat adtak. Még azt is tudták, hogy mindenősélményünknek bokra is van, nem csak gyökere, azaz: egyetlen osszanak sokféle mellékjelentése lehet.Őseink még tudták, mi az a barátság.Nos, a „barátság" szó a Biblia anyanyelvén, vagyis a héberben egyszerre jelent „társat" „barátot",146